Ugrás a fő tartalomra

Kovács Dezső nívódíj | Új díj a fesztiválon

Díjat alapít a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja Kovács Dezső kritikus emlékére, az elismerést először 2026-ban adják át. Kovács Dezső éveken át vezette a fesztivál workshopját, szakmai hozzászólóként, állandó résztvevőként folyamatosan nyomon követte a találkozó munkáját. 

Kovács Dezső, szerkesztő, színikritikus, esztéta, újságíró Csornán született, 1956. március 21-én és Budapesten hunyt el, 2025. július 1-jén. Érettségit Győrben, a Révai Miklós Gimnáziumban tett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott magyar, könyvtár és esztétika szakokon. 1978-tól rendszeresen jelentek meg írásai elsősorban a színházesztétika és a színháztudomány témakörében. 1981-től a Kritika kulturális folyóirat szerkesztője volt. 1994-1995-ben alapító társszerkesztője a Népszabadság Könyvszemle rovatának. Megalakulásától,1997-től tagja volt a Színházi Kritikusok Céhének. 2014-ben megalapította az ART7 művészeti portált, amelynek főszerkesztője volt. 2001 és 2003 között a Veszprémi Egyetem Színháztudományi Tanszékén, 2000 és 2012 között pedig az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Drámapedagógiai Tanszékén volt óraadó. Zsűrizett több országos fesztiválon, ezek között Kisvárdán is. Esszéiből, kritikáiból több kötetet is megjelentetett, ilyen volt például a Bohóc a manézsban; a Magyar táncok 2.0.; A tenger, a csillagok. 



Túl a bölcsességen 

Negyedik alkalommal veszek részt a kisvárdai fesztiválon, amely számomra mindig a „nagy találkozások” helyszíne. Itt az ember számtalan kiváló embert ismerhet meg, de közülük is a legkülönösebb, már-már emblematikus alak kétségkívül Kovács Dezső, aki több volt egyszerű színházi embernél: olyan figura, aki nemcsak látta és értette, hanem meg is élte a színházat.

Amikor először megláttam a különös járású férfit, akinek haja a napfényben úgy csillogott, mint februári reggelen a dér, még nem sejtettem, hogy ennek az időnként merengve szemlélődő különcnek milyen sajátos varázsa van. 2019-ben ezt még nem tudtam megfogalmazni. Ahogy azonban 2024-től egyre szorosabbá vált a barátságunk, fokozatosan ráéreztem arra, mi is volt az ő – ha szabad mai szóval élni – különleges vibe-ja (vagyis aurája).

Állandóan gondolkodott, elmélkedett. Egyik pillanatban azt állította, hogy ő nem is része a kritikus szakmának, a másikban pedig félig komolyan, félig ironikusan ismételgette: „csak színházba ne kellene járni”. Végtelennek tűnő anekdotáit olyan természetességgel és bájjal mesélte, hogy szinte lehetetlen volt félbeszakítani. Ki tudja, miért? Talán senki sem akarta kizökkenteni. Talán mindenki kíváncsi volt a rögtönzött történelmi leckékre vagy a váratlan kitérőkre. Számomra azonban egyvalami biztos volt: nemcsak a szavai ragadtak magukkal, hanem maga az ember is.

Kolozsváron, Balogh Gyula (barát, újságíró, kritikus) társaságában mesélt az oroszországi tanulmányai során átélt, hol abszurd, hol kalandos történetekről. Néhány fröccs mellett felolvasta Balatonról írt verseit is. Az életében bekövetkezett tragédiák ellenére őszintén tudott nevetni – önmagán is. Képes volt olyan szállóigéket teremteni, mint: „Nem beszélek tovább, mert már saját magamat unom.”

Bár mozgásában az utóbbi években korlátozott volt, lélekben mégis nagyvilági ember maradt. Ebben is példát mutatott másoknak: ha látni és megtapasztalni akarod a világot, akkor indulj el, ne sajnáld magad, és ne keresd a kifogásokat.

A róla elnevezett díj nem csupán a nevét őrzi, hanem a szellemességét, emberségét és egyedi személyiségét is. Olyanok kaphatják meg, akikben van valami abból a különös, szerethető „Dezső Mamás” attitűdből. A „Mama” becenév egy emlékezetes felolvasószínházi alakításából született, de legalább ennyire szólt arról a gondoskodásról és figyelemről is, amellyel a fiatalabb generáció felé fordult.

Hangja ma is ott cseng azok emlékezetében, akik ismerték. Kisvárdán – most is – úgy érezni, mintha még mindig közöttünk lenne.

Kovács Dezső kritikus, az Art7 portál alapító főszerkesztője emlékére

Ráthonyi Ráhel Sára


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...