Ugrás a fő tartalomra

A kimondás és az elhallgatás tere

Martin McDonagh A koponya Connemarában (The Skull in Connemara) című drámáját 1997-ben írta. A mű a szerző úgynevezett Leenane-trilógiájának második darabja, amelynek helyszíne a nyugat-írországi Connemara vidéke. McDonagh drámáira jellemző a fekete humor, a groteszk látásmód, valamint az erőszak, a bűntudat és a közösségi előítéletek összekapcsolása, miközben a tragikus és a komikus elemek folyamatosan egymásba játszanak. 

A Barabás Árpád rendezésében színpadra állított A koponya Connemarában, amely a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának programjában is szerepelt, ezt a sajátos világot értelmezi újra, miközben a történet középpontjába az emberi sorsokat, a bonyolult emberi viszonyokat és az elhallgatott múlt terhét állítja.

A rendezés alapvetően hű maradt a szerző drámájához, az előadás lineárisan követte az eseményeket, a történet lényeges jeleneteit nem rövidítették le, így az előadás megőrizte az eredeti mű dramaturgiai felépítését. Külön figyelmet érdemel a szöveg fordítása, hiszen McDonagh drámáinak egyik legnagyobb kihívását sajátos nyelvi humora jelenti. A drámaíró gyakran él szójátékokkal, ír nyelvi fordulatokkal, és olyan kulturális utalásokkal, melyek más nyelvi és kulturális közegbe nehezen ültethetőek át. A fordítás azonban mindezek ellenére élő, természetes és dinamikus maradt; a dialógusok ritmusa, iróniája és humora a magyar nyelven is jól működött, így az előadás képes volt megőrizni McDonagh sajátos hangvételét.

A darab és az abból készült előadás egyúttal jól reprezentálja azt a társadalmi működést, amelyben nemcsak a szereplők, hanem mi magunk is élünk: egy olyan közegét, ahol az unalom és a lezáratlan viszonyok gyakran pletykálkodáshoz, titkolózásokhoz vezetnek, és ahol az igazság pontos feltárása helyett sokszor inkább újabb történeteket alakítunk ki, amelyekről beszélni lehet. Ebben az értelemben a közösségi élet nem a valóság tisztázására, hanem annak folyamatos újramesélésére épül. Éppen ezért az ember sokszor vagy beletörődik ebbe a működésbe, vagy elhallgat, illetve folyamatos magyarázkodásra kényszerül, aminek következtében az igazság sokszor háttérbe szorul. Mindez rámutat az emberi gyarlóság erőteljes jelenlétére is.

Noha A koponya Connemarában egy ír faluban játszódik, történetének alapkonfliktusai (az elhallgatott múlt, a pletykák, a közösségi előítéletek stb) szinte bármelyik vidéki közegre levetíthetőek. Barabás Árpád rendezése is erre az univerzalitásra helyezte a hangsúlyt. A díszlet nem a klasszikus ír falusi tájat idézte meg, hanem egy olyan, ismerős vidéki környezetet teremtett, amely a magyar néző számára is könnyen otthonossá vált. Éppen ezért a kifejezetten ír kulturális utalások – például a történelmi utalások (pl. a nagy éhínség) vagy a felcsendülő ír dalok, mint a Drunken Sailor – ebben a vizuális közegben nem tudtak organikusan érvényesülni. Bár ezek az elemek hűek McDonagh eredeti anyagához, a szöveg kulturális és történelmi utalásai a színpadon megteremtett idillikus vidéki környezettel nem minden ponton voltak összhangban, ami diszharmóniát eredményezett. Emiatt a néző számára időnként nem biztos, hogy teljesen egyértelmű, hogy pontosan hol is játszódik a történet.

A színészi játék összességében erős volt. Szűcs Olcsváry Gergely Mick szerepében egyszerre jelenít meg egy határozott, erős férfit és egy érzékeny, feleségét elvesztett, belsőleg sérült embert. Pál-Varga Márta Maryjohny-ja sziporkázó, remekül megformált idős nagymama-figura, játékát a humor már a gesztusaiban is áthatja. Csorba Kristóf György infantilis, kíváncsi, ugyanakkor jólelkű Martinja kifejezetten szerethető karakter. Wagner Áron pedig hitelesen alakítja a hatalomtól megszédült, tenyérbemászó rendőrt. A szereplők többségére jellemző, hogy valamilyen kimondatlan múlt, elhallgatott titok vagy szégyellnivaló történés kapcsolódik hozzájuk, amely meghatározza jelenbeli működésüket. Ennek következtében a színészi játék is következetesen jeleníti meg a kimondás és elhallgatás folyamatos egymásra hatását, amely végső soron az előadás értelmezési keretét is kijelöli.

Bánhidi Alexandra


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...