Barabás Árpád egyszerre művészeti vezető, színész és rendező. Erről a hármas nézőpontról és McDonagh világának székely közelségéről beszélgettünk vele.
A Tomcsa Sándor Színháznál vagy művészeti igazgató, színész és rendező is. Hogy lehet mind a hármat egyszerre csinálni? Mennyire zavar bele egyik a másikba?
Nehezen, de a legkevésbé rendező vagyok. Igazából, amióta művészeti vezető lettem, igyekszem kevesebbet játszani, évadonként játszom egyet, maximum kettőt, közben járok máshova rendezni és nagy ritkán rendezek odahaza is. Az ember szerintem be kell lássa, hogy mennyit bír.
Miben befolyásol téged egy munkafolyamatban, hogyan alakítja át a dolgokat az, hogy mindkét oldalról van rálátásod?
Összességében jó az, hogy látod innen is, onnan is. Nyilván amikor rendezek, sokat gondolkodok színész fejjel is. Sokszor szoktam előjátszani, de nem azért, hogy leutánozzák, hanem, mert így tudom a legpregnánsabban megmutatni azt, hogy mit szeretnék. Amikor fordítva van, és színészként vagyok jelen, képes vagyok kikapcsolni ezt. Jó lenne minden színésznek egyszer rendezni, mert nagyon sokat megértene oda-vissza. Ha tehetném, adnék lehetőséget minden színésznek, mert nagyon jó tapasztalat az, hogy milyen lentről nézni magad, megfordítani a szemszöget. Én bizalmat várok, amikor lent ülök, és bizalmat adok, amikor fent vagyok.
Színészként kezdtél, majd később kezdtél rendezni. Milyen érzés volt először rendezőként dolgozni? Hogyan változott ez azóta?
Az első rendezésem az két Csehov egyfelvonásos volt, tehát olyan nagy embertömegeket nem kellett megmozgatni. Most már sokkal jobban átlátom, tudom, hogy miről szeretnék beszélni, talán tudom a dinamikát kezelni, az előadás ritmusát, stílusjegyeit. Az ember azt hinné, hogy jó, hogyha egy rendezőnek van egy felismerhető stílusa, de úgy gondolom az anyag nagyon erősen meghatározhatja az előadás nyelvét, attól függően, hogy az az anyag éppen mit kér. Nekem mindig az a fontos, hogy a tematika érdekeljen engem, vagy közel álljon hozzám.
Nem ez az első Martin McDonagh-darab, amivel foglalkozol. Mi az, ami újra és újra visszahúz hozzá?
Nagyon szeretem a filmjeit, lelkületileg, nyelvezetileg is közel áll hozzám. Nem vagyok benne biztos, hogy tudok bánni McDonagh-val de egyelőre azt érzem, hogy az ő szövegeivel tudok legjobban közölni. Négy évvel ezelőtt került a kezembe a Leenane szépe, a trilógia első darabja, amit odahaza csináltam meg. Kifejezetten érdekelt az a toxikus anya-lánya kapcsolat, amit a dráma bemutat. Nekünk, székelyeknek elég sok közünk van az írekhez. Ha más nem, akkor a viszonylag zord időjárás, a zord körülmények miatt, de azt érzem, hogy valahogy a lelkületünk is közös. Nem elhanyagolandó szempont, hogy amivel a színház foglalkozik, az hogyan találkozik a közönséggel. A világegyetemnek nem lehet színházat csinálni. Ez után az előadás után kezdtem el gondolkodni azon, hogy lehet érdemes lenne megcsinálni az egész trilógiát.
A Koponya Connemarában, a trilógia második részében mi volt az ami a legjobban foglalkoztatott?
A főszereplő kívülállása fogott meg, akiről az egész falu azt beszéli, hogy a feleségét ő ölte meg. Ez az alapgondolat, hogy ha a közösség eldönt valamit, akkor az úgy van, és te nem tudod megvédeni magad. Valahogy ez egy közeli téma az otthoni közönségnek. Bizonyos helyeken nehezen tudnak rákapcsolódni erre a sajátos humorra. Nem bohózati humora van McDonagh-nek, hanem valami sokkal mélyebb, sokkal keserűbb. A Leenane-t négy éve játsszuk, de még mindig műsoron van, és még mindig van rá néző. Lehet, hogy csak ennyi a titka, hogy nekünk több közünk van ehhez a mogorva, csiszolatlan ír lelkülethez. Meg nálunk sok kisebb közösség van, mindenki ismer mindenkit. Nehéz megfejteni, miért, de szeretik, és azt érzem, hogy értik is. Közben pedig mindig téma az is, hogy a fiatalokat mivel vonzod be. Azt tapasztalom, ha van olyan probléma, ami őket érdekli, vagy ami jelen van az ő életükben, akkor bejönnek a fiatalok is.
Pál Dávid
Képek: Nagy Boglárka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése