A Sexo por compasión “különösebben nem kivánkozik színpadra” és mégis…

Beszélgetés Kiliti Krisztiánnal a Santa Lolita című előadás rendezőjével és Bélai Marcellel az előadás rendezőjének munkatársával.

Hogyan jött az ötlet, hogy ebből a filmből készítsetek előadást?

KILITI KRISZTIÁN: Egy nagyon kedves kollégám, Hanyecz Debelka Róbert mondta nekem, hogy mindenképpen meg kellene néznem, mert ahogy ő ismer engem, az én lelki világomat, nagyon fogom szeretni. És igaza is lett.  

A szöveget hogyan írtátok?

K.K.: Hárman csináltuk, Takács Réka, Marci és én, az eredeti forgatókönyv alapján, amit elkértünk Laura Mañá-tól, a film rendezőjétől.

BÉLAI MARCEL: Aztán amikor Nagy Mihály lefordította nekünk magyarra, akkor realizáltuk, hogy ez bizony egy forgatókönyv, vagyis nem különösebben kívánkozik színpadra.

K.K.: Igen, úgyhogy onnantól kezdve kezdtünk mi hárman „origamizni” a szöveggel.

Kiliti Krisztián - Kép forrása: www.marosvasarhelyiradio.ro

Dramaturgiailag mi az, ami jelentősen megváltozott az adaptálás során?

K.K.: A történetmesélésnek a linearitását megtartottuk. De egyrészt, vannak olyan rövid kis jelenetek az eredetiben, amelyek filmen működnek, hiszen nagyon sűrített a színpadhoz képest, viszont a színpad megköveteli, hogy egy jelenetnek legyen íve, hogy legyen egy csúcspontja majd kvázi egy lezárása. Másrészt bekerültek monológok, főleg Leocadia szerepéhez (Biluska Annamária). Az ő monológja egyfajta sorvezetője lett a szövegkönyvnek.

És mikor dőlt el, hogy Manolót (László Csaba) nem látja a néző a történet elején?

K.K.: Azt hiszem, hogy ez az egyik első döntések közé tartozott, hogy a néző fejében már legyen egy kép arról a férfiról, akiről folyamatosan szó van, mielőtt meglátja.

B.M.: De valójában a filmben sem tudod, hogy ki Manolo. Látsz egy számodra ismeretlen alakot, egy férfit, aki éppen elmegy. Az, hogy ő ki, csak a feleségén keresztül kapod meg, ahogyan itt is.

K.K.: És igazából miről beszélünk? A “nagy Ő-ről” beszélünk. Nézőként, én arra a “nagy Ő-re” fogok gondolni, akit én ismerek. És annak van egy nagyon erős humora, egy erős reflexiója, hogy ahhoz képest, amit én a “nagy Ő-nek” tituláltam, milyen ember jelenik meg végül a színpadon.

Bélai Marcel

Hogyan alakult ki az előadásnak ez az erős atmoszférája?

K.K.: Egyértelmű volt az a kezdet kezdetén, Bocsárdi Magorral együtt, hogy egy nagyon erős zenei dimenziót szeretnénk és ahogy elkezdtünk gondolkodni, nagyjából párhuzamosan formálódott ez a világ. Megbeszéltük Szőke Zsuzsival, hogy mire van szükség a térben. Mikor eljutottunk addig, hogy valójában ez valamilyen szinten egy “latinba oltott szakrális zene” lesz, ezzel együtt jöttek az orgonasípok. A Misa Criolla nevezetű latin mise nagyon inspiráló volt számunkra, ami voltaképpen egyértelművé tette, hogy keresnünk kell egy olyan színésznőt, Cándida szerepére (Bajkó Edina), aki képes ilyen szinten énekelni.

Dolores (Moldován Orsolya) szerepe hogyan változott a filmhez képest?

K.K.: A film azt ajánlja, hogy valahogy ez az ősanyaság vagy földanyaság legyen hangsúlyos, ami következik a latinságból. Dolores egy ,,mamma”. A mi vérmérsékletünkből ez nem következik egyenesen. A színpadi adaptáció nincsen olyan nagy összefüggésben az anyaság témakörével. Nagyon lecsupaszítva, tulajdonképpen ez egy parafrázisa a megistenülésnek. Tehát ez egy szent történet. Csak ugye a szentek története az általában arról szól, hogy van egy ember, aki szenté válik és nem fordítva. Moldován Orsiban ugyan benne van ez a fajta anyaság is, de közben a maga törékenységével, a maga szikárságával sokkal árnyaltabb lesz ez a figura, aki egyszerűen a saját keresztjét hordozza úgy, ahogy tudja. Eleinte nem tudtam ezt elképzelni, és igazából azért készült ez az előadás, hogy valahogy felfedjük: hogyan lehet annyira szeretni egy embert, hogy magadat és a saját testedet is feláldozd érte.

B.M.: Alkalmasabb is a színház arra, hogy ilyen módon azt a belső szenvedéstörténetet, amin Dolores végigmegy, azt a golgotajárást jobban kibontsa, mint a film. 

Mesélnétek arról, hogyan dolgoztok együtt?

B.M.: Azt hiszem, hogy nincs még egy olyan ember, akivel ilyen szinten érteném meg magamat színházon belül. Nyilván van egy közös szótárunk, abból adódóan, hogy mind a ketten Bocsárdi Lászlónál végeztünk, de már az osztálytársi viszony előtt is elég jó baráti és szakmai viszonyunk volt, szóval ebben van most már több mint 10 év, hogy így tudunk együttműködni. Meg azt hiszem, az is benne van, hogy ha kell, akkor kíméletlenül őszinték vagyunk egymással. 

K.K.: Amit nyilván konstruktív módon tesz a másik.

Baltay Róza Rebeka
Képek: Orosz Milán