Interjú Holocsy Krisztinával és Kiss Szilviával a Komáromi Jókai Színház Egy piaci nap című előadásáról.
Mennyire jelentett nehézséget az, hogy az előadásban nincsen szünet?
K. Sz.: Az okoz problémát, hogyha hosszú ideig nem játsszuk. Hogy olyan kondícióban lenni, hogy végig azt a két és fél órát ott lenni testben, lélekben…és olyan szinten rezegni…máskor azért van az embernek ideje kimenni, kicsit kifújnia magát. Itt nincs esély arra, hogy két és fél óráig bármit is pihenjünk, mert ha pihensz egyet, akkor elveszted a fonalat és nem tudsz továbbmenni.
H. K.: Ez a koncentráció két és fél órán keresztül azért lemeríti az embert. Én még nem játszottam két és fél órán keresztül ennyire töményen és teljesen odafigyelve az előadásra. De közben az a jó benne, hogy nincs esély kimenni, hogy annyira beszippant közben minket is, zenéstül, mindenestül, hogy van egy nagyon jó folyamata bennünk is az egész előadásnak.
K. Sz.: Én mindig úgy érzem, mintha egy filmben lennék szereplő. Az egész filmet át tudod élni, de úgy, hogy látsz minden kockát, de közben ott vagy, mint szereplő. És nincs az a fajta kilépés, amikor kimész a takarásba és akkor most nem figyelsz arra, hogy mi történik a színpadon, hanem folyamatosan ott vagy, a részese vagy és előtted zajlik minden. Amikor sokáig nem játsszuk és utána újra elkezdjük próbálni, mindig látjuk, hogy egy-két óra után szünetet kell tartani, mert egyszerűen nem bírjuk.
Hogyan zajlott a próbafolyamat? Dolgoztatok külön ketten a szerepen?
H. K.: Nagyon sokat próbáltuk azokat a részeket, amelyek tömeges képek. Nagyon nehéz technikailag, hogy természetes beszéd legyen – egymás szavába vágunk, vitatkozunk. Mi nagyon sokat szövegeztünk, amíg mentek ezek a jelenetek, hogy ne fecséreljük az időt, de külön nem nagyon ültünk össze.
K. Sz.: Nagyon kevés olyan próbánk volt, ahol csak mi ketten lettünk volna azért, mert az egész olyan volt, mint egy szimfonikus zenekar próbája – vannak benne szólisták, akik éppen próbálnak, de mi, többiek is végig ott voltunk, mert akkor például mi adtuk a hangokat és így ritkán volt olyan, hogy csak ketten, külön próbáltunk volna.
Említetted a zenét. Pontosan milyen dramaturgiai szerepe van az előadásban?
K. Sz.: Mohácsi rengeteg minden kapcsán indult ki belőlünk. A zenének is volt egy váza, ami aztán földúsult azokkal az ötletekkel, amelyek a próbák alatt jöttek. A zenében izgalmas még, hogy nem csak egy zene, hanem a történetet is alátámasztja. Ezzel fejezzük ki a fájdalomtól kezdve az ÁVH-án át, a lövésekig mindent. A zenei részek szinte egyenrangúak voltak a prózaival. Mindig ki kellett találni, hogy mikor ütjük a fát, mikor a fémlemezeket, mikor a láncokat.
H. K.: Igen, nekem is az volt az érzésem a próbafolyamatnál, hogy az Egy piaci napnak kétféle változatát próbáljuk – van a prózai rész és van a zenés. Nagyon jó, hogy mi is részesei vagyunk, hogy ezt mi is csinálhatjuk.
K. Sz.: Amikor a szövegkönyvet olvastuk, benne volt az, hogy “falnevelés”. Mondom, mi az isten az a falnevelés? Aztán kiderült...
Az előadás témáját tekintve nagyon aktuális. Szerintetek miért fontos ma is bemutatni ezt a témát?
H. K.: Hát van az egyik rétege, ami az, hogy ez egy történelmi esemény, ami a zsidókkal megtörtént. És a másik az az ember maga. Ilyenek vagyunk. Ilyenre képesek vagyunk. Többször is belegondoltunk a próbafolyamat során, hogy én vajon mit csináltam volna? Van az a határ, amit nyilván nem lépünk át, de az van, hogy sajnos, nem ennyire egyértelmű...
K. Sz.: Szerintem brutális aktualitása van. Az a megdöbbentő, hogy egyetlen hülye dolog miatt, ha mögé áll egy nagyobb embertömeg, az hova juthat el? Olyan abuzálás van, amiről nem hiszed el, hogy erre képes az emberi gonoszság. Nagyon fontos, hogy lássuk, nem juthatunk el eddig, nem szabad eljutni eddig.
Somlai Mira
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése