A Szegedi Pinceszínház Az átváltozás – történet a családi szeretetről című előadás kapcsán Herczeg T. Tamás rendezővel a megfelelésről, a színház érvényességéről és az asszociatív rendezői képalkotásról beszélgettünk.
Mit tart az előadás legfontosabb kérdésének?
Kafka alapgondolatát, hogy amikor magunkra maradunk, magunkra hagynak bennünket, amikor világ mást vár el, annak mennyiben kell megfelelni. Mennyiben vállaljuk az idézőjeles bogárlétet? Ez folyamatos kérdés az élet minden területén, egy átalakuló világ közepette, amiben most vagyunk. Alkotóként is nagyon fontos, hogy mennyiben kell megfelelni bizonyos kánonoknak, trendeknek, személyeknek, véleményformálóknak vagy pedig megtartani azt a szabadságot, ami az útkeresésről szól, a kísérletezésről, amiben vállalni kell azt, hogy nem biztos, hogy az ember része lesz valami olyannak, ami a fősodornak a része.
Hogyan született az a döntés, hogy Gregor Samsa narrátorként legyen jelen, hogy a bogárlétéből ne is lásson a néző semmit?
Az átirat készítőjével, Czene-Polgár Donáttal első pillanattól az volt a konszenzus, hogy ne azt mutassuk meg, hogy bogárként milyen, hanem nézzünk egy másik percepciót, amiben a bogarat tulajdonképpen nem látjuk, de gondolatait halljuk, ezért kerültek be szabadon Kafka naplójából szövegek. Ez nagyon egyezett azzal, amit színházi kereséseimben én is próbálok, hogy lehetőleg ne a színpadon fogalmazzunk, hanem amennyire csak lehet, a nézőben szülessenek meg képek, a nézőben jöjjenek létre gondolatok, ő vihesse tovább, tulajdonképpen az olvasás élményének egyfajta folytatásaként, a belső képalkotásra támaszkodva. Ebben a nagyon megváltozott vizuális kultúrában a színház érvényességét is kell keresni, és amikor egy olyan társadalomban, olyan közegben élünk, olyan szocializációban, hogy a képek, a képek, a képek hatnak. Nem tudunk olyan erős képeket kreálni, mint amilyen erős képeket elképzelni tudunk. Ezért, ha sokkal többet hagyunk az asszociációra, sokkal többet bízunk a nézőre. Ha minél inkább olyan gondolatokat próbálunk megnyitni, olyan asszociációkat, amiket továbbvihet a néző, akkor az nem ott és akkor kell hasson, hanem valami maradandóbbat tud adni, amihez a nézőnek több köze van, aminek a hatása alól nem tudja kivonni magát, mert óhatatlanul valami saját, személyes élményéhez kapcsolódó asszociációt fog nyitni. Ezzel szemben, ha Gregort kitettük volna bogármivoltában az csak egy lezárt motívum tudott volna lenni.
Az előadás műfaji meghatározása „történet a családi szeretetről”, milyen asszociációk mentén tematizálta ezt a rendezés során?
Alapvetően van egy dogma, hogy amennyire csak lehet nem a szöveget próbálom megfogalmazni, hanem a szituációt megkeresni, mert a szöveg megteremti önmagát. A forma és a szituáció – ezeket az erővonalakat próbálom megtalálni. Ha szituáció, akkor bizony a családi viszonyok, az elakadások, a visszaismétlések, a lágyítások. A mi saját gyerekkorunkban is megvolt az a gesztus, az a pont, az az emlékkép, ahol egy bajt fel tudtuk oldani, egy lendületet tudtunk venni. Megvoltak azok az intim, belső játékok. Valami ilyesmit próbáltunk megidézni ezekben a gesztusokban, amelyek egyrészt tetten érhetőek, hogy honnan jöttek, milyen múltjuk van ezeknek az embereknek együtt. Ezekből jöttek a játékok. Ebben az értelemben nem lineárisan a szöveg történetmeséléséhez képest játszunk egy síkon, hanem azt a problémahalmazt, a családi létezést próbáltuk megfogalmazni ebben a valóban közösségi alkotásban, amiben én szoktam dolgozni, pláne akkor, amikor független színházban dolgozhatok. Nagyon éberen tart és nagyon élvezem azt, hogy tanárként mindig van lehetőség beírni fiatalokat ebbe. Kaposvári, Színművészeti hallgató, dramaturg és drámainstruktor hallgatók is vannak együtt. Azt gondolom, hogy ez valóban a szabadsága a színháznak, az a minősített rendszer, amikor független színházban, megfelelési kényszer nélkül, nézőszám kényszer nélkül egy ilyen fajta alkotóközösségben lehet valamit létrehozni, úgy, hogy az valóban támaszkodjon a játszók élményeikre és kreativitásukra, miközben valóban be vannak szorítva egy erős formai keretbe. Messze nem pszichologizálunk, messze nem a lélektani realizmusból indulunk ki.
Tóth Anna Orsolya
Előadásképek: Nagy Boglárka
Portré forrása: Színház- és Filmművészeti Egyetem weboldala
Megjegyzések
Megjegyzés küldése