Kiskutya a nagykutyák között

„Művész akarsz lenni?” – szegezik a kérdést a keverék kiskutyának a Színház- és Filmművészeti Egyetem III. éves prózai színész osztály által bemutatott Kastanka című előadásban. A válasz: igen és nem.

Anton Csehov azonos című novellájából született Szergej Szotnyikov rendezésében a Kastanka című előadás, mely a látomásjáték műfaji megjelölést kapta, bár valójában a bohócjáték eszköztárával meséli el Kastanka, a gyerekkutya történetét, ahogy a régi gazdáját elveszítve új otthonra, gazdára és barátságokra talál, akikkel együtt megtapasztalja a cirkusz világának csodáját, majd mégis visszamenekül az eredeti családjához. A novella majdnem teljes egészében elhangzik, a narratívát megtartva kerül felosztásra a játszók között, akik a történetet bohócetűdökkel kiegészítve, de az elmesélt szituációkat nem ábrázolva vezetik végig a nézőket az előadáson. Az érzelmi ívet nem átélik, hanem megidézik: tűpontos ritmust tartva prezentálják Kastanka gyermeki naivitását az emberekkel kapcsolatban, félelmét a gúnár halálakor, lelkesedését, amikor a cirkuszban felismeri régi gazdáit. Ezt a fajta szövegkezelést még jobban erősítené, ha a narráció és a párbeszéd még inkább elválna egymástól. Az érzelmi ív átadását szolgálná, ha a szövegelosztások hossza is változna, mennyiségük gyorsítani és lassítani tudná a jelenetek tartalmát, még több bohócetűdöt eredményezhetne, ha egy határozottabb dramaturgiai munka erősítené az előadás szövegkoncepcióját.

Szergej Szotnyikov konzisztens és határozott rendezői koncepcióval meséli el a történetet, magabiztosan használta a cirkuszi világból adódó játéklehetőségeket. Ilyen a néző megszólítása, tapsoltatása, játékra invitálása, a lufi- és labdaetűdök, akrobatikus mutatványok, állat imitációk és zenei betétek használata, amelyek állandó motívuma gondosan megágyaztak az előadás tetőpontjának, Kastanka fellépésének. Boga Egon, Füleki Rebeka és Jaroszlava Szmirnova díszlete is ezt a koncepciót építve bővül az előadás során: az elején egy zongorával kezdünk, a végén egy egész cirkuszi világ tárul elénk, melyben a színészek pörögnek-forognak, nevettetnek, meghatnak, gyerekként játszanak, miközben teljes összhangban és állandó figyelemmel segítik egymást. Felszabadító látni az élvezetüket ebben a közös játékban, ami az előadás kimenetelét tekintve többletjelentéssel bír.

Kastanka elveszettségét feloldva az új gazda célt ad neki a mutatványok betanításával. Kastanka úgy tűnik, élvezi, de a cirkuszba érkezve mégis minden zavarni kezdi, szorong a bezártságtól, reszket a nyilvánosságtól. Így inkább visszatér az eredeti gazdájához, annak ellenére, hogy egyértelműen jobb körülmények között élt mióta elveszett. Keserédes ez a zárás: biztonságosabb a „buta kutyának” lenni, mint a „tálentumnak”. Biztonságosabb, ez igaz, de mégis milyen alku ez? A Színház- és Filmművészeti Egyetem III. éves prózai színész osztálya kiáll a színpadra, a néző felé fordul és a Kastankával felteszi a pályakezdők égető kérdését: mi lesz velünk, ha kijövünk a jól ismert dobozunkból és kiállunk elétek? Tehetségesek vagyunk, de kiskutyák a nagykutyák között, kellünk-e mi egyáltalán ide? Van értelme, hogy csináljuk? Elég viccesek vagyunk? Elég ügyesek vagyunk? Kellünk nektek? Kelljünk, mert ha nem, abbahagyjuk. Márpedig a tapsviharban álló színészeket nézve határozottan kijelenthetjük: nagy kár lenne, ha Kastankához hasonlóan abbahagynák.

Tóth Anna Orsolya
Képek: Orosz Milán