Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Bucz Magor zeneszerző számos rangos hazai és nemzetközi zenei díj birtokosa. A Térszínház igazgatója társulatának új előadásával, a Švejk című dark operett, avagy zenés monarchiasiratóval érkezett a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiváljára. Önmagad által is bevallottan a klasszikus zenéből kiindulva és ahhoz kapcsolódva érdekelnek a különböző, akár könnyűzenei stílusirányzatok is. Hogyan jelenik meg ez az alkotói látásmód a Švejkben? Vörös István költővel, a dalszövegek szerzőjével és Kaj Ádám rendezővel inspirálón hatottunk egymásra a próbafolyamat során, az előadás hármunk alkotómunkájának az eredménye. Ahogyan nekem alkalmam nyílt hatni például a rendezésre, úgy István és Ádám meglátásait magam is beépítettem a zenei anyagba. Így az általad említett nyitottság elsősorban az alkotótársaim irányában nyilvánult meg, és természetesen ebből fakadón meghatározta a zeneszerzői munkámat is, vagyis a közönség alapvetően könnyűzenei élményt kap, de ha hegyezi a fülét, vagy klasszikus zene

Jól ismert történet, új köntösben Elég csak kimondani vagy leírni – mindenféle magyarázat nélkül –, hogy Švejk, ami bizonyosan többünk számára ismerősen cseng. Ebben közrejáthatott az is, hogy Jaroslav Hasek cseh humorista és író Švejk, a derék katona című alkotását csaknem hatvan nyelvre fordították le, köztük magyarra. A mű alapján ezúttal Kaj Ádám rendezésében készült el a Švejk az óbudai Térszínházban dark operett, avagy zenés monarchiasirató műfaji megjelöléssel. A Kehely kocsmától a frontig egy egészen sajátos atmoszférát teremtő dalok kíséretében jutunk el, amelyek szövegét Vörös István, zenéjét pedig Bucz Magor jegyzi. A zene szerves része az előadásnak Az előadás a Déryné Program Barangoló alprogram részeként készült el, így díszlet kidolgozásánál fontos szempont lehetett, hogy könnyen utaztatható legyen. Orth M. Dániel, aki a látványért felelt, a Kehely kocsma terében megtalálható díszletek áthelyezésével – és funkciók átruházásával – oldotta meg a különböző helyszínek látván

Különleges, napjainkra erősen reflektáló előadást készített Ricz Ármin a Szabadkai Népszínházban. A rendezőt a Tartuffe-előadás kapcsán pályájáról is kérdeztük. Ha jól tudom te színészként kezdted a pályát. Miért, mikor döntöttél úgy, hogy rendezőként is dolgoznál, tanulnál? Másfél éve vagyok a Szabadkai Népszínház társulatánál, és körülbelül azonos arányban kapok színészi és rendezői feladatokat. Már a színművészetin fölébredt bennem a vágy, hogy rendezzek is. Mi egy háborús generáció vagyunk, folyamatosan azt tapasztaltam, hogy kis létszámú csoportokban dolgoztam. Néztük folyamatosan az osztálytársainkat, és akkor éreztem meg, hogy mennyire fölvillanyozó érzés tud lenni, hogyha felcsillan egy-egy jó gondolat, vagy egy instrukció, amivel a társainkat segíthetjük. Miben láttad a Tartuffe relevanciáját és hogyan, miért tud ez a dráma működni most, 2024-ben Szabadkán? Én választottam a szöveget, mert azt gondolom, hogy egy jól működő darab. A közösségi média és az internetes kommunikáció

Mintha az utóbbi időben kezdenék felfedezni az alkotók, hogy Molière darabjai igenis elhelyezhetők modern kontextusban, s egyre bátrabban hajítják a sarokba a rizsporos parókát és az alexandrinusokat. A Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján mindjárt két remekbe szabott, 21. századira hangolt Molière-feldolgozást láthattunk, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház A mizantrópból, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata pedig a Tartuffe-ből csinált „high-tech” verziót. Mindkét megközelítés nagyon érvényes, elgondolkodtató és maximálisan bizonyítja, Jean-Baptiste barátunk segítségével korunk bugyraiban is útmutatást kaphatunk. A szabadkai Tartuffe-öt jegyző Ricz Ármin éppúgy a fiatalabb rendezőgenerációhoz tartozik, akárcsak A mizantrópot készítő Visky Andrej, és ez így van rendjén, eljött az ideje, hogy ez a korosztály is megtalálja a hangját ezeken a darabokon keresztül. Ricz Ármin magabiztosan és következetesen nyúlt a Tartuffe világához, amelyből épp csak azt tartotta meg, a

Június 27. Megmaradni; Csónak, avagy előttünk az özönvíz; Történt egyszer Újvidéken Három versenyprogramos előadásról beszélgettek a Szakmai Klub résztvevői a fesztivál nyolcadik napján. Csurka István: Megmaradni című darabját az Udvari Kamaraszínház, Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Csónak, avagy előttünk az özönvíz című művét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Urbán András: Történt egyszer Újvidéken című produkcióját az Újvidéki Színház mutatta be a programban. Általános érvényű problémafelvetés és a mára nézvést is szolgálhat tanulságokkal Csurka István Megmaradni című darabja – emelte ki hozzászólásában Árkosi Árpád rendező az Udvari Kamaraszínház produkciója kapcsán, hozzátéve, számára egyfajta moralitásjátékot idézett meg az előadás. A színházi szakember ugyanakkor hozzátette, a produkció több eleme, például a háttérvetítés, ellene dolgozott a szövegnek, pedig itt az fontosabb lett volna. Hasonló problémákat említett Herczeg Tamás rendező is, aki szerint gyen

Urbán András rendezésében láthattuk a Történt egyszer Újvidéken című előadást. „Kisebbségi extravaganza sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal”, így határozza meg saját magát a produkció. Nos, ezek közül valóban egyikből sem volt hiány. Talán ezt az előadást vártam a legjobban a fesztiválon, mert rendkívül izgalmasnak találom Urbán András rendezői világát, így kíváncsian vártam, az újvidéki társulattal közösen mit alkottak – és szerencsére nem okoztak csalódást. A színház születésnapi ünnepsége után járunk, egy hosszúra nyúlt buli hajnali fázisát láthatjuk, ahol már senki sem önmaga. Az alkohol és a kései órai hatására felszínre kerülnek ki nem mondott szavak, bántalmak, konfliktusok – közben meg néha dalra is fakadnak a színészek. Miközben halad előre az este, a színházban dolgozók reflektálnak saját színészi mivoltukra. Önirónia a javából, a színház alapvető kérdéseit feszegetik: negyedik fal, mit gondolunk a saját művészetünkről, interakció a közönséggel, egyáltalán, mi i

A Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja versenyprogramjában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Oleg és Vlagyimir Presznyakov orosz kortárs drámaírók Csónak, avagy előttünk az özönvíz című „tragiko-comico-biblikus” színjátékával szerepelt. Az előadásról Bocsárdi László Jászai Mari-díjas rendezőt kérdeztük. A Csónak, avagy előttünk az özönvíz című darabot egy, a magyar nyelvű színházi közegben kevésbé ismert szerzőpáros jegyzi. Hogyan rá a szóban forgó Oleg és Vlagyimor Presznyakov-műre? Még régebben kezembe került egy kortárs orosz dráma kötet, és már akkor nagyon izgalmasnak találtam ez a darabot, de nem foglalkoztam vele. Aztán évek múlva, az Iráni konferencia előadás után visszatértem ehhez a szöveghez. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, hogy arról beszéljünk, amiről ez a darab szól, tehát a máról. Vagyis a zavaros és egyben átláthatatlan világunkról. Ebben az alkotófolyamatban már nem először alkotótársa a fia, Bocsárdi Magor. Szét lehet választani a mu

Amikor a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválja keretében a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata jóvoltából „az orosz kétfogatúnak” nevezett szerzőpáros, Oleg és Vlagyimir Presznyakov Csónak, avagy előttünk az özönvíz című előadására – az orosz dráma újraolvasásával – készültem, beugrott egy, pár éve Szentpétervárott megélt személyes élményem. Engedtessék meg nekem, hogy értekezésem mintegy felvezetéseképp először ezt osszam meg önökkel. Képzeljenek el Oroszország második legnagyobb városában egy szupermarketet, ahol a fantasztikusan finom orosz konfetik közvetlen szomszédságában Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regénye díszkötéses kiadását árulják. Nem akartam hinni a szememnek, s bár a kötetet persze megvettem, a Presznyakov-fivérek szövegének friss újraolvasása kellett ahhoz, hogy mindez felidéződjék bennem. Akkor ugyanis, ott, a bevásárlóközpontban – 2018-at írtunk – azt gondoltam, nincs még veszve minden: ha egy élelmiszeráruház ekkora hangsúlyt fekt

A magyar identitás és a magyarság megmaradásának igencsak összetett kérdéskörét járja körül Csurka István kétszeres József Attila-díjas író, dramaturg és politikus több mint harmincöt évvel ezelőtt írt darabja, a Megmaradni. A történelmünk bemutatását misszióként vállalta fel az elmúlt évtizedekben az Udvari Kamaraszínház, mely társulat évről évre visszajár a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. Az itteni találkozásokról és a Megmaradni című előadásról Andrási Attila Jászai Mari-díjas író- rendezővel, a teátrum igazgatójával beszélgettünk. Évek óta résztvevői a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja programjának. Mit jelent Önöknek a színházszakmai seregszemle? Sokat jelent nekünk a júniusi fesztivál, hiszen ez egyben a találkozások helye is a felvidéki, a délvidéki és az erdélyi barátainkkal. Az elmúlt években változott a színházi fesztivál profilja: már nem csupán határontúli társulatok szemléje, így előadóként is mindig nagy örömmel jövünk Kisvárdára. Például itt vendégeskedtün

Szinte sajnálható, hogy Csurka István politikai pályára lépett annak idején, mert ez azt hiszem, sokat ártott annak, hogy az utókor reálisan értékelje, mint drámaírót, nálunk amúgy is régi hagyománya van a közszereplők utálatának. Bár elvétve történtek kísérletek darabjainak színrevitelére, valahogy még mindig szőnyeg alá van söpörve ez az életmű, és vélhetően még jó darabig így is lesz, míg kellő távolságba nem jutunk a rendszerváltás idejétől. Megmaradni című drámájából most az Udvari Kamaraszínház hozott egy verziót a kisvárdai fesztiválra. A kilencvenes években, amikor televíziós pályámat kezdtem, emlékszem, sokat jártunk forgatni Debrecenből a határ túloldalára, nagyváradi ünnepségek rémlenek, egy-két közéleti téma, de ez az időszak már bőven a forradalom után volt. Egyszer valamelyik helyszínt kerestük éppen a stábbal, és megszólítottunk egy idős bácsit az utcán, természetesen magyarul, kérdezve, nem tudja-e, merre kell mennünk. Valahogy máig emlékszem a reakciójára, nekem, akkor

A kisvárdai színházi seregszemle idei műsora számos kísérőprogramot, egyebek között könyvbemutatót, kiállítást és filmvetítéssel egybekötött szakmai beszélgetést is tartalmaz. Szerdán az anyák megmentőjéről készült Koltai Lajos-filmet, a Semmelweist nézhették meg az érdeklődők. A vetítést követően a produkció női főszereplőjével – aki egyben az egyik 36. fesztivál egyik zsűritagja –, Nagy Katicával beszélgetett Mészáros Katalin. A kórházak szülészeti részlegén tomboló, áldozatokat követelő gyermekágyi láz megszüntetésére keres eszközt Semmelweis Ignác a Koltai Lajos rendezte életrajzi drámában. A neves bécsi klinikán dolgozó orvos szembe megy minden korábbi orvosprotokollal- és elmélettel 1847-ben. Harcol a kórral, a kollégáival és önmagával is. A filmben ezt a harcot követhetjük végig. S bár valójában nem ismerjük az anyák megmentőjének magánéletét, Maruszki Balázs forgatókönyvíró egy fiktív szerelmi szál beemelésével e küzdelemben társat, támaszt adott Semmelweis doktornak. A cím

A Komáromi Jókai Színház Móricz Zsigmond Úri muri című művéből készült átdolgozása a rendszerváltást követő zavaros és összetett időkbe helyezi át a történetet. A rendezővel, Bagó Bertalannal beszélgettünk a darabról, a próbafolyamatról és színházi tevékenységeiről. Mi volt a fő indíttatás a darabválasztás mögött? Miért lehet aktuális, izgalmas ez a történet? Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalom kitűnő alkotóinak művei időről időre felkerüljenek a magyar színpadokra. Móricz Zsigmond egy rendkívül erős és nagyhatású író. Ez a műve, az Úri muri örökérvényű és aktuális. Amikor először megjelent, a saját koráról és környezetéről fogalmazott meg erőteljes kritikát. Arról beszélt: mi a rákfenéje a magyarok világban való előremenetelének. Akárcsak Ady a verseiben, megfogalmazta, hogy mi gátolja és bénítja meg a fejlődést. Olyan előadást szerettem volna létrehozni, amely nem teljesen aktualizálja, de belehelyezi egy olyan közegbe, közvetlenül a rendszerváltozás utáni időszakba, amely s