Csatában az „orgonizmus” ellen

Különleges, napjainkra erősen reflektáló előadást készített Ricz Ármin a Szabadkai Népszínházban. A rendezőt a Tartuffe-előadás kapcsán pályájáról is kérdeztük.

Ha jól tudom te színészként kezdted a pályát. Miért, mikor döntöttél úgy, hogy rendezőként is dolgoznál, tanulnál?

Másfél éve vagyok a Szabadkai Népszínház társulatánál, és körülbelül azonos arányban kapok színészi és rendezői feladatokat. Már a színművészetin fölébredt bennem a vágy, hogy rendezzek is. Mi egy háborús generáció vagyunk, folyamatosan azt tapasztaltam, hogy kis létszámú csoportokban dolgoztam. Néztük folyamatosan az osztálytársainkat, és akkor éreztem meg, hogy mennyire fölvillanyozó érzés tud lenni, hogyha felcsillan egy-egy jó gondolat, vagy egy instrukció, amivel a társainkat segíthetjük.

Miben láttad a Tartuffe relevanciáját és hogyan, miért tud ez a dráma működni most, 2024-ben Szabadkán?

Én választottam a szöveget, mert azt gondolom, hogy egy jól működő darab. A közösségi média és az internetes kommunikáció annyira intenzíven van jelen hétköznapi életünkben, hogy teljesen átrajzolta kommunikációs erővonalainkat. Valahol eltűnt a figyelem, szervesség az egymás közötti kapcsolatainkból, és saját magunkra is tulajdonképpen reklámáruként tekintünk, a felénk áramló szeretetet is mindenképpen valamilyen kézzelfogható skálán szeretnénk mérni. Ebben az előadásban nem az a kérdés, hogy lehet-e valahogy a képmutatás ellen küzdeni, hanem kőkemény verseny van, hogy ki az, aki ezt ügyesebben csinálja, és nyilván, aki ebben jobb, az sokkal jobban tudja érvényesíteni az akaratát, a benne munkáló vágyakat.

Miért döntöttetek úgy, hogy Tartuffe kifejezetten fiatal legyen? Vagy hamis ez a konvenció?

Én azt gondolom, hogyha egy alapvetően negatív dolog – itt a képmutatás – egy szép csomagolásban, egy fiatal, szép, atlétikus férfi testében jelenik meg, akkor sokkal inkább zavarba ejtő tud lenni az a folyamat, amikor a hatása alá kerülünk.

Nagyon sok mozgással, humoros játékkal operál a rendezés, de koreográfust nem látok megnevezve. Hogyan épültek ezek a mozzanatok?

Molière világa nagyon erősen táplálkozik a commedia dell'arte stílusából és azt gondolom, hogy az alakoskodás, a képmutatás témájához ez a fajta erőteljesebb fizikalitás, stilizált játékmód nagyon jól klappol. A próbafolyamat alatt közös kísérletezés eredményeként jött létre ez a formanyelv.

Hogy alakult ki ez a szövegváltozat, mely sok kifejezetten kortárs megszólalást ötvöz az eredetinek tűnő szöveggel?

Nem írtunk semmit az eredeti szöveghez, három fordítást és egy átiratot használtunk, de egészen elemeire bontottuk ezeket.

A kortárs érzület, az nyilvánvalóan a színpadképben is elég erősen, és a kellékhasználatban megjelenik. Mennyire volt szándékos, hogy a színpadkép, ha jól érzem, a jól ismert Windows-háttérképet idézi.

A világon a leggyakrabban látott kép ez a bizonyos zöld lanka. Ezt kezdtük el dúsítani egy ilyen jól fésült francia kerttel, ami mindenképpen státuszszimbólumként is működik. A család jólétét próbáltuk valahogy érzékeltetni, akik ugyan nem küzdenek anyagi gondokkal, de mégis végzetes problémákkal kell szembesülniük. A rendőrtiszt nálunk egy drón, mert a gépek ma már annyira szövetszinten benne vannak a hétköznapjainkban, hogy sokszor többet tudnak rólunk, mint mi saját magunkról. A rendőrtiszt egyfajta istenként vagy döntőbíróként jelenik meg, a gépek objektivitásával hozza meg ezt a döntést, hogy végül is Tartuffe-öt meg kell büntetni.

Te mennyire látod ambivalensnek ezt a zárlatot?

Az érződik, hogy látszólag mesebeli módon minden a helyére kerül, de azért az azt megelőző események mindenkiben hagynak egy furcsa, keserű szájízt, tehát már semmi se az, ami előtte volt. Látszólag tehát egy pozitív jövőképet fest, de mindenképpen ott van egy furcsa, nyomasztó, nyugtalanító érzet a véggel kapcsolatban.

Állandó kihívás a Tartuffe-nál, hogy mit kezdjünk a hit jelenlétével, vagy a hitbuzgóság tárgyával. Itt úgy tűnt, hogy nem egy kifejezett vallást látunk, hanem több új vallás vagy spirituális irányzat kerül megidézésre.

Azt gondolom, hogy most a nyugati kultúrában a mindenben való hitünk üveglábakon áll, és ez a furcsa keresgélés eredményezi azt, hogy egyre többször csúszunk bele az „orgonizmusba”, ebbe a furcsa, kiégett állapotba. Orgon belefárad a családfő szerepébe, és abba, hogy csak a pénzt kergeti, és ebben a helyzetben az embert nagyon könnyen behálózzák ezek a Tartuffe-szerű csalók. Hogyha valaki kellően energikus, szuggesztív, akkor nagyon könnyen tudnak menni vele az emberek. Szerintem ez a furcsa, kiégett, hitetlen állapot az, ami ellen küzdenünk kell, hogy meg tudjuk találni, hogy mik azok a fő mezsgyék, amik mentén meghatározzuk életünket.

Szabó Attila