„Amikor először olvastam a Megmaradnit, megkönnyeztem”

A magyar identitás és a magyarság megmaradásának igencsak összetett kérdéskörét járja körül Csurka István kétszeres József Attila-díjas író, dramaturg és politikus több mint harmincöt évvel ezelőtt írt darabja, a Megmaradni. A történelmünk bemutatását misszióként vállalta fel az elmúlt évtizedekben az Udvari Kamaraszínház, mely társulat évről évre visszajár a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. Az itteni találkozásokról és a Megmaradni című előadásról Andrási Attila Jászai Mari-díjas író- rendezővel, a teátrum igazgatójával beszélgettünk.

Évek óta résztvevői a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja programjának. Mit jelent Önöknek a színházszakmai seregszemle?

Sokat jelent nekünk a júniusi fesztivál, hiszen ez egyben a találkozások helye is a felvidéki, a délvidéki és az erdélyi barátainkkal. Az elmúlt években változott a színházi fesztivál profilja: már nem csupán határontúli társulatok szemléje, így előadóként is mindig nagy örömmel jövünk Kisvárdára. Például itt vendégeskedtünk a Tizennyolc című előadásunkkal. Ekkor olyan technikai problémák merültek fel, amelyet izgalmas és egyben felszabadító érzés volt megoldani, így a közönség azt láthatta, amit valóban színre vittünk.

Idén a Megmaradni című előadással vesznek részt a fesztiválon. Mi volt a fő motivációja, hogy megrendezze a Csurka-darabot?

Több mint harmincöt évvel ezelőtt készült Csurka István Megmaradni című műve, ami – úgy vélem – ma is aktuális témát dolgoz fel, így tud mai lenni, és képes szólni a nézőkhöz. A Megmaradni közvetlenül a rendszerváltás előtt készült. Amikor először olvastam a ’90-es évek közepén, bevallom, hogy rendkívüli élmény volt, megkönnyeztem. Ugyanis szabadkai születésű vagyok, tehát elszakított területen születtem és éltem ifjúkoromban, és értettem a dráma minden szavát, hiszen átéltem, és több generáció átélte egészen a trianoni békediktátumtól. A darab ugyanis a határon túli magyarság sorsát mutatja be, ami sokáig tabutémának számított az anyaországban. A Csurka-darab rendkívül bátran és pontosan leírja az etnikai kiszorítás politikáját – ehhez hozzátartozik az anyanyelvhasználat kérdése is –, ami máig valós probléma az elcsatolt területeken. Úgy vélem, hogy a szellemi elitnek egyszersmind kötelessége, hogy szóljon a nemzet sorsáról, az Udvari Kamaraszínház pedig ezen kötelességnek igyekezett megfelelni, amikor színre vitte Csurka István művét.

A történelmi tényeken alapuló előadásokban hisz mint rendező.

Valóban. Nem telhet el úgy egy napom – pedig már a 68. életévembe fogok lépni decemberben –, hogy ne olvassak a történelmünkről. Anélkül pedig nem alkotok, tehát nem írok, nem rendezek előadást, hogy ne kutassak. Az előadások pedig úgy vélem, hogy alkalmasak arra, hogy tanuljunk a magyar történelemről. Színházi alkotóként csupán annyit tehetünk, hogy felkeltjük a nézőkben az érdeklődést, hogy maguk nézzenek alaposan utána a történelmi tényeknek. Ugyanis a színházban a történelem szót kell lefordítanunk. Mint tudjuk, a történelem szó annyit jelent, hogy a jelenünket eredményező múltunk. Ezt kell megérteni. Mi pedig ehhez próbáljuk közelebb hozni az embereket.

Visszatérve a Megmaradni című előadásra... Hogyan sikerült megkapniuk a Csurka-darab felhasználási jogát?

Sokáig azt hittem, nem tudjuk megszerezni a jogokat, de egyeztetésbe kezdtünk a rokonokkal, akik végül megadták a játszási engedélyt. Isten kegyelmes volt velünk. Sokat imádkoztam érte, mert nagyon szerettem volna színpadra vinni ezt a hatalmas erejű drámát. Hiszen – ahogy azt említettem –, amikor először olvastam, megkönnyeztem. S azért könnyeztem meg, mert azonnal megértettem ennek a súlyát és annak a felelősségét is, hogy erről beszélnünk kell.

Lengyel Emese