Ugrás a fő tartalomra

Felmorzsolódás

Szinte sajnálható, hogy Csurka István politikai pályára lépett annak idején, mert ez azt hiszem, sokat ártott annak, hogy az utókor reálisan értékelje, mint drámaírót, nálunk amúgy is régi hagyománya van a közszereplők utálatának. Bár elvétve történtek kísérletek darabjainak színrevitelére, valahogy még mindig szőnyeg alá van söpörve ez az életmű, és vélhetően még jó darabig így is lesz, míg kellő távolságba nem jutunk a rendszerváltás idejétől. Megmaradni című drámájából most az Udvari Kamaraszínház hozott egy verziót a kisvárdai fesztiválra.

A kilencvenes években, amikor televíziós pályámat kezdtem, emlékszem, sokat jártunk forgatni Debrecenből a határ túloldalára, nagyváradi ünnepségek rémlenek, egy-két közéleti téma, de ez az időszak már bőven a forradalom után volt. Egyszer valamelyik helyszínt kerestük éppen a stábbal, és megszólítottunk egy idős bácsit az utcán, természetesen magyarul, kérdezve, nem tudja-e, merre kell mennünk. Valahogy máig emlékszem a reakciójára, nekem, akkor még huszonévesként nagyon furcsa volt. Ugyanis gyorsan, rémülten és szinte reflexszerűen körbenézett, ki hallja. Akkor ezt nem igazán értettem, aztán később sokszor eszembe jutott. Eszembe jutott ez most is, ahogy a Csurka-darabot néztem, arra is gondolva, vajon mit mondhatnak a mostani fiatal generációnak azok az élethelyzetek, amelyeket a színpadon látunk? Már nekem sincsenek közvetlen „élményeim” az átkosbeli Romániáról, csak az említett idős bácsi beidegződött fejrezzenése jelezte számomra, mit is élhettek át az ottani magyarok a szocialista blokkon belüli legvadabb diktatúrában. Nincsen erről már túl sok fogalmunk. Ezekről az időkről szól a Megmaradni drámája is, amely reálisan tudósít minket azokról a dilemmákról, gyötrődésekről és félelmekről, amelyekkel az erőszakos románosítás, a magyarság szisztematikus felszámolása idején szembesültek az ott élők.

Tulajdonképpen már ez is fontos momentum, hogy tudósít minket, de szembesít is sok mindennel. Ma, akik külföldre települnek magyarként, boldogulást keresve, akár bevallják, akár nem, de az anyagi jobblét érdekében veszik a nyakukba a világot, amivel persze nincs is baj, viszont időzzünk el egy pillanatra azon, milyen az, amikor nem ez a motiváció. Amikor valaki nem azért megy el, hogy kocsit vagy házat tudjon venni, vagy kedvezőbb életkörülményeket teremtsen a családjának. Hanem azért, mert fenyegetik az életét. Nagyon kevéssé értjük már ezt a világot, bár ma sem kell messzire menni, hogy ilyet lássunk, elég csak Kárpátaljára gondolni. Ma is vannak olyan nemzettársaink, akiknek mérlegelniük kell a létezés kockázata és a gyökereik kényszerű kitépése között. Mit tehetünk azért, hogy elkerüljük az ilyenfajta „vagy-vagy pillanatokat”, ahogy a darabban emlegetik? Vagy akár a felmorzsolódáshoz vezető kényszer-megalkuvásokat? Hogy elkerüljük az Ady vázolta magyar posztapokalipszist: „És mi nem leszünk majd szétszórva,/Árvult, de mégis győzedelmes fajta:/Minket korszakok tűz-dühe nem edzett/S fölolvaszt a világ kohója/S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (A szétszóródás előtt)?

Nagyon is fontos kérdéseket vet föl ez a darab, amelynek egy viszonylag tisztes feldolgozását adta Andrási Attila rendezésében az Udvari Kamaraszínház a fesztiválon. A ma már valóban nehezen átélhető élethelyzeteket a színészek meglepő átéltséggel jelenítették meg, némely esetben egészen kitűnő alakításokat láthatott a néző, kiemelném a dr. Csernátoni szerepében látott Tokaji Csabát és a Csernátoninét játszó Szorcsik Krisztát. Érthetővé és átélhetővé tették a drámaiságát ezeknek a figuráknak. Az előadás egyetlen neuralgikus pontja a befejezés volt. Bár a vetítés funkcióját sem értettem kristálytisztán (volt már hasonló ezen a fesztiválon is), de a zárókép teljes k.o-t ad ennek a jobb sorsra hivatott előadásnak. Az EU-zászló előtt arab zenére vonagló szriptízjelenet trash-pillanatát bár tudnám feledni…

Ungvári Judit

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 2024-es év díjazottai

2024. június 21. és 29. között megrendezték a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválját. A versenyprogram előadásait Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, a fesztivál művészeti tanácsadója válogatta. A színházi seregszemle idei díszvendége az alapítása 25. évfordulóját ünneplő székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház volt. Mások mellett Szabadkáról, Újvidékről, Kassáról, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Csíkszeredából, Beregszászból és Gyergyószentmiklósról érkeztek a magyar nyelven játszó színházak, valamint láthatók voltak a Térszínház, a Ferencvárosi Pinceszínház és az Udvari Kamaraszínház, a versenyprogramon kívül pedig az Újszínház, a Lilom Produkció, az Orlai Produkció és a Veres 1 Színház előadásai is. Kilenc nap alatt huszonhét produkció került színre három helyszínen. Balázs Zoltán színész, rendező elhozta középiskolásoknak szánt színésztechnikai beszélgetőjátékát, az Aranybogár elnevezésű módszertani foglalkozást. A s...

Három a francia igazság

Szerencsés nép a francia, hiszen a vaudeville, mint a 16-17. századi Párizs utcáinak lassanként cselekményessé összefűzött vidám dalai olyan műfajokra hatottak jelentősen, mint a sanzon, az opéra comique, vagy éppen a kabaré. A többszáz éves vaudeville-t nem véletlenül társítják Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című, 1960-ban bemutatott világhírű komédiájához, hiszen a darab esszenciáját adja mindannak, amit L’Hexagone környékén gondolnak komikumról, szerelemről, erotikáról és szatíráról. Kétségtelen, hogy a vígjáték óriási sikeréhez – a világon a legtöbbet játszott francia darab – hozzájárult az 1965-ben Tony Curtis és Jerry Lewis főszereplésével bemutatott mozi is, de minden bizonnyal enélkül is rendszeres szereplője lenne a kasszasikert és a közönség szórakoztatását is szem előtt tartó direktorok repertoárjának. Mert hogy a Boeing nem titkoltan a nevettetés szándékával hódít, és miért is ne lenne helye akár a kisvárdai versenyprogramban? Főként, ha olyan színvon...

Az időtlenné tett népszínmű

Szigligeti Ede viszonylag keveset játszott népszínművével érkezett idén Kisvárdára a vajdasági Tanyaszínház. A többségi társadalommal szemben álló család történetét feldolgozó előadásban a sztereotipikus cigány-ábrázolásokkal leszámolva, a cselekményt időtlenségbe helyezve mutatják be a vajdasági akadémisták a kitaszított szerelmeseket. A Tanyaszínház szereplései során amint megkedvelünk egy társulatot, az máris átalakul – mivel ezekben a produkciókban főként az Újvidéki Művészeti Akadémia mindenkori (akár végzős vagy frissen végzett) hallgatói vesznek részt. Gombos Dániel vezetésével, akit A cigány t koordinátoraként olvashatunk a színlapon, azt láthatjuk, hogy egy olyan dinamikus és alapjaiban átgondolt vezetés jellemzi a társulatot, amely a Tanyaszínház fundamentális értékeire fókuszál. Legyen szórakoztató, ám foglalkozzon elgondolkodtató témákkal, teremtsen lehetőséget a fiataloknak és jusson el minél több vajdasági nézőhöz. Az idei előadásban tizenkét hallgató és hat frissen végze...