Szinte sajnálható, hogy Csurka István politikai pályára lépett annak idején, mert ez azt hiszem, sokat ártott annak, hogy az utókor reálisan értékelje, mint drámaírót, nálunk amúgy is régi hagyománya van a közszereplők utálatának. Bár elvétve történtek kísérletek darabjainak színrevitelére, valahogy még mindig szőnyeg alá van söpörve ez az életmű, és vélhetően még jó darabig így is lesz, míg kellő távolságba nem jutunk a rendszerváltás idejétől. Megmaradni című drámájából most az Udvari Kamaraszínház hozott egy verziót a kisvárdai fesztiválra.
A kilencvenes években, amikor televíziós pályámat kezdtem, emlékszem, sokat jártunk forgatni Debrecenből a határ túloldalára, nagyváradi ünnepségek rémlenek, egy-két közéleti téma, de ez az időszak már bőven a forradalom után volt. Egyszer valamelyik helyszínt kerestük éppen a stábbal, és megszólítottunk egy idős bácsit az utcán, természetesen magyarul, kérdezve, nem tudja-e, merre kell mennünk. Valahogy máig emlékszem a reakciójára, nekem, akkor még huszonévesként nagyon furcsa volt. Ugyanis gyorsan, rémülten és szinte reflexszerűen körbenézett, ki hallja. Akkor ezt nem igazán értettem, aztán később sokszor eszembe jutott. Eszembe jutott ez most is, ahogy a Csurka-darabot néztem, arra is gondolva, vajon mit mondhatnak a mostani fiatal generációnak azok az élethelyzetek, amelyeket a színpadon látunk? Már nekem sincsenek közvetlen „élményeim” az átkosbeli Romániáról, csak az említett idős bácsi beidegződött fejrezzenése jelezte számomra, mit is élhettek át az ottani magyarok a szocialista blokkon belüli legvadabb diktatúrában. Nincsen erről már túl sok fogalmunk. Ezekről az időkről szól a Megmaradni drámája is, amely reálisan tudósít minket azokról a dilemmákról, gyötrődésekről és félelmekről, amelyekkel az erőszakos románosítás, a magyarság szisztematikus felszámolása idején szembesültek az ott élők.
Tulajdonképpen már ez is fontos momentum, hogy tudósít minket, de szembesít is sok mindennel. Ma, akik külföldre települnek magyarként, boldogulást keresve, akár bevallják, akár nem, de az anyagi jobblét érdekében veszik a nyakukba a világot, amivel persze nincs is baj, viszont időzzünk el egy pillanatra azon, milyen az, amikor nem ez a motiváció. Amikor valaki nem azért megy el, hogy kocsit vagy házat tudjon venni, vagy kedvezőbb életkörülményeket teremtsen a családjának. Hanem azért, mert fenyegetik az életét. Nagyon kevéssé értjük már ezt a világot, bár ma sem kell messzire menni, hogy ilyet lássunk, elég csak Kárpátaljára gondolni. Ma is vannak olyan nemzettársaink, akiknek mérlegelniük kell a létezés kockázata és a gyökereik kényszerű kitépése között. Mit tehetünk azért, hogy elkerüljük az ilyenfajta „vagy-vagy pillanatokat”, ahogy a darabban emlegetik? Vagy akár a felmorzsolódáshoz vezető kényszer-megalkuvásokat? Hogy elkerüljük az Ady vázolta magyar posztapokalipszist: „És mi nem leszünk majd szétszórva,/Árvult, de mégis győzedelmes fajta:/Minket korszakok tűz-dühe nem edzett/S fölolvaszt a világ kohója/S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” (A szétszóródás előtt)?
Nagyon is fontos kérdéseket vet föl ez a darab, amelynek egy viszonylag tisztes feldolgozását adta Andrási Attila rendezésében az Udvari Kamaraszínház a fesztiválon. A ma már valóban nehezen átélhető élethelyzeteket a színészek meglepő átéltséggel jelenítették meg, némely esetben egészen kitűnő alakításokat láthatott a néző, kiemelném a dr. Csernátoni szerepében látott Tokaji Csabát és a Csernátoninét játszó Szorcsik Krisztát. Érthetővé és átélhetővé tették a drámaiságát ezeknek a figuráknak. Az előadás egyetlen neuralgikus pontja a befejezés volt. Bár a vetítés funkcióját sem értettem kristálytisztán (volt már hasonló ezen a fesztiválon is), de a zárókép teljes k.o-t ad ennek a jobb sorsra hivatott előadásnak. Az EU-zászló előtt arab zenére vonagló szriptízjelenet trash-pillanatát bár tudnám feledni…
Ungvári Judit
Megjegyzések
Megjegyzés küldése