Mintha az utóbbi időben kezdenék felfedezni az alkotók, hogy Molière darabjai igenis elhelyezhetők modern kontextusban, s egyre bátrabban hajítják a sarokba a rizsporos parókát és az alexandrinusokat. A Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján mindjárt két remekbe szabott, 21. századira hangolt Molière-feldolgozást láthattunk, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház A mizantrópból, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata pedig a Tartuffe-ből csinált „high-tech” verziót. Mindkét megközelítés nagyon érvényes, elgondolkodtató és maximálisan bizonyítja, Jean-Baptiste barátunk segítségével korunk bugyraiban is útmutatást kaphatunk.
A szabadkai Tartuffe-öt jegyző Ricz Ármin éppúgy a fiatalabb rendezőgenerációhoz tartozik, akárcsak A mizantrópot készítő Visky Andrej, és ez így van rendjén, eljött az ideje, hogy ez a korosztály is megtalálja a hangját ezeken a darabokon keresztül. Ricz Ármin magabiztosan és következetesen nyúlt a Tartuffe világához, amelyből épp csak azt tartotta meg, ami feltétlenül szükséges, nem bíbelődött fölösleges részletekkel, határozott vonalakat rakott fel a színpadra. Ebben talált egy remek társat is Oláh Tamás dramaturg személyében, aki bravúrosan húzta meg mintegy másfél órásra a művet, és nagyon ügyesen hangolta maira a szöveget, amelyben röpködnek napjaink szleng kifejezései a csesztetéstől a lepetézésig. A szövegkezelés ugyanakkor azért is tetszetős, mert karakterizál: a család valamennyi tagja mai nyelven beszél, míg a molière-i verses sorok avíttságát főként Tartuffe és az őt majmoló Orgon hozza, nagyon jó megoldás. Vizuálisan is egyértelműen a 21. században járunk, a miliő nagyjából egy újgazdag család kertje, hangsúlyozottan műpázsittal beborítva (itt grillezik Tartuffe az egyik jelenetben). A háttérben, a vetített képen nagyon kék égen nagyon fehér felhők gomolyognak, mintha csak a Windows-kezdőképernyőt látnánk, a műfű zöldjével együtt 3D-ben, bár akár a Teletabik harsány kék-zöld színeire is asszociálhatunk, annál is inkább, mert a szereplők is harsány színekben pompáznak. Minden erős és hangsúlyos, Elmira (Kalmár Zsuzsa) piros kosztümje, Cléante (Baráth Attila) sárga öltönye enyhe prémmel bolondítva a karjain, Damis (Nyári Ákos) úri-gangsta rikító zöldszőrbundája (díszlet- és jelmeztervező Salamon Luna). A kellékekben is nagyon hangsúlyos mai eszközhasználat érhető tetten: a roller, a lépésszámláló és a pulzusmérő, amely jelzi, hogy Damis épp ideges. Valér (Budinčević Krisztián) villódzó szívecskés baseball-sapkát visel, Tartuffe gatyájából pedig bluetoothos rádió kerül elő. A vizuális összképhez tartozik még az időnként megjelenő kamerakép, amely hangsúlyozottan biztonsági kamera, pörgő timecode-dal. Ebben láthatjuk például Orgon arcát, amikor kilesi a felesége elcsábítására szolgáló akciót.
A redukált időtartam és a viszonylag kevés szöveg ellenére is bravúrosan épülnek föl a karakterek, s ebben nagy segítséget jelent az előadás zenéje is (zeneszerző: Pálfi Ervin). Finoman odatett „entrée” Tartuffe franciául elénekelt imája, amely egy ájtatos sanzon benyomását kelti, de az előadás kezdetének erős, artikulálatlan rapszólamokból álló kakofóniája is megadja az alapot a karakterizáláshoz. Az előadás egész világa mintha generálisan is azt üzenné nekünk, hogy egy olyan világban járunk, ahol nem a „szöveges content” a fontos, hanem a kép és az akusztika. A színészek jól veszik ezeket az akadályokat, annak ellenére, hogy nincs túl sok szöveges mankó a figurateremtéshez. A rendező elmókázik a vénasszony szerepével, Pernelle-nét itt férfi játssza (Ralbovszki Csaba), a többiek viszont nem lógnak ki a hagyományos szerepfelfogásból. Talán csak maga Tartuffe (Hajdú Tamás) tűnik „átlagosnak”. Nem törekedett arra a rendező, hogy egy küllemében is viszolyogtatónak tűnő alakot formázzon, ez a Tartuffe akár egy szépfiúként is felfogható, s így leginkább a szélhámossága hangsúlyos, amit különösen Orgonnal (Kovács Nemes Andor) előadott duettjük közben érezhetünk, míg a biztonsági kamerában a bankkártyák és autókulcsok átadását, illetve a tulajdoni papírok aláírásának aktusát látjuk éppen.
Az előadás vége letaglózó pillanat. A szerzői szándékot felülíró – tegyük hozzá: kozmetikázott, a Napkirály udvarának is kompatibilis – második változat deus ex machinája ugyanis itt egy drón formájában érkezik meg, ami igen kemény üzenet. Korunkban tehát nem királyok uralkodnak felettünk, hanem a mindenható techné, amely ezesetben ítélkezik is, most éppen Orgon javára. Ugyanakkor a „kellemes” női robothangból abszolút érezhető, ugyanígy dönthetne másként is. Kérdés, hogy mi írja felül egy adott pillanatban a moralitást. Az, hogy Tartuffe-öt a drón „szemével” mintegy keresztre feszítve látjuk, nem azt jelenti, hogy krisztusi minőséget hordoz, hanem pusztán a mesterséges intelligencia győzelmét hirdeti az ember felett – morális kérdésektől teljesen függetlenül. Szép új világ…
Ungvári Judit
Megjegyzések
Megjegyzés küldése