Sírva vigad a magyar (színész)

Urbán András rendezésében láthattuk a Történt egyszer Újvidéken című előadást. „Kisebbségi extravaganza sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal”, így határozza meg saját magát a produkció. Nos, ezek közül valóban egyikből sem volt hiány. Talán ezt az előadást vártam a legjobban a fesztiválon, mert rendkívül izgalmasnak találom Urbán András rendezői világát, így kíváncsian vártam, az újvidéki társulattal közösen mit alkottak – és szerencsére nem okoztak csalódást.

A színház születésnapi ünnepsége után járunk, egy hosszúra nyúlt buli hajnali fázisát láthatjuk, ahol már senki sem önmaga. Az alkohol és a kései órai hatására felszínre kerülnek ki nem mondott szavak, bántalmak, konfliktusok – közben meg néha dalra is fakadnak a színészek.

Miközben halad előre az este, a színházban dolgozók reflektálnak saját színészi mivoltukra. Önirónia a javából, a színház alapvető kérdéseit feszegetik: negyedik fal, mit gondolunk a saját művészetünkről, interakció a közönséggel, egyáltalán, mi is a közönség… Hisz nélkülük nincs színész és színész nélkül nincs közönség, egymás nélkül semmik vagyunk, és ennek a szimbiózisnak egy csodaszép példája a Történt egyszer Újvidéken.

Kifejezetten örültem neki, hogy nem önsajnáltató siránkozásba fullad a történet ezen része, hanem rendkívül szellemes önreflexióval tudnak megszólalni a szereplők a színház és a művészlét nehézségeiről. Előkerül a fiatal egyetemisták helyzete, nőként való létezés a szakmában, metoo, hierarchia… Manapság már-már szinte közhelyesnek számító témák, de érzékenyen és remek humorral jeleníti meg őket az előadás, így nem maradnak sablonosak.

Az egyre komolyabb gondolatmeneteket nagy színházi slágerek szakítják meg, egyszer a Csárdáskirálynő, másszor a Chicago dallamai csendülnek fel. Szépen kiegészítik a prózai részeket, oldják az azokból következő feszült légkört, miközben kiforgatják a dalok jelentését, néhol átköltik a szöveget vagy parodisztikus eszközökkel élnek, mégis megmarad az egésznek az a jóízlésű humora, ami az egész előadást jellemzi. Van itt minden, Szomorú vasárnap és elképzelt Winnetou-operett, a zenés színház szinte teljes skáláját felvonultatják, méghozzá kiválóan. Egy-egy sláger alatt, bármennyire is a szórakoztatás a fő céljuk, mégis torokszorító érzés fog el. Kiemelten igaz ez a Cellatangóra, amiben férjeik meggyilkolásának történetei helyett a szakmában szerzett traumákat mesélik el a színésznők – rendkívül fájdalmas pillanatok ezek, miközben megy a musicaltörténet egyik ikonikus, erős nőkről szóló dala.

A társulat remekel, sziporkázik mindenki, a fiatal primadonnától az idős komikusig felsorakozik az összes színésztípus. Nagybetűs társulatként működnek, ritkán látni ennyire összetartó és együttműködő csapatot, ez szerintem az előadás egyik legnagyobb erénye. Csillognak ők is a ragyogó, arany-ezüst díszletben, ami a kabaréműsorok „olcsó” világát idézi, de nagyszerűen illik ez ahhoz az atmoszférához, amit teremtenek. Merthogy ez bizony varieté, játszik az előadás a gálaműsorok sztereotip ábrázolásmódjával, de nem sértő, hanem a lehető legszebb, minőségi módon teszi ezt, amivel belopja magát a közönség szívébe. Hisz együtt élünk velük, csodálatosan megvalósul, amiről szól az előadás, egymás nélkül nem lehet. Az előadásnak már az első perctől kezdve sikerül kialakítania egy olyan kölcsönös bizalmat a közönséggel, ami végigkiséri mind a két órát.

Azt hiszem, valahol ez a színház lényege. Beszéljünk a művészlét nehézségeiről, a nők kiszolgáltatottságáról, az alacsony fizetésekről – de beszéljünk arról is, hogy mennyire csodaszép ezekkel együtt is színházat csinálni, milyen most élni és magyarnak lenni, mulassunk együtt, mégha közben sírunk is. Hát így történt mindez Újvidéken.

Molnár Kata