Június 27. Megmaradni; Csónak, avagy előttünk az özönvíz; Történt egyszer Újvidéken
Három versenyprogramos előadásról beszélgettek a Szakmai Klub résztvevői a fesztivál nyolcadik napján. Csurka István: Megmaradni című darabját az Udvari Kamaraszínház, Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Csónak, avagy előttünk az özönvíz című művét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Urbán András: Történt egyszer Újvidéken című produkcióját az Újvidéki Színház mutatta be a programban.
Általános érvényű problémafelvetés és a mára nézvést is szolgálhat tanulságokkal Csurka István Megmaradni című darabja – emelte ki hozzászólásában Árkosi Árpád rendező az Udvari Kamaraszínház produkciója kapcsán, hozzátéve, számára egyfajta moralitásjátékot idézett meg az előadás. A színházi szakember ugyanakkor hozzátette, a produkció több eleme, például a háttérvetítés, ellene dolgozott a szövegnek, pedig itt az fontosabb lett volna. Hasonló problémákat említett Herczeg Tamás rendező is, aki szerint gyengítették a szöveg erejét az előadás bizonyos megoldásai, ilyen volt a díszletben szerepkő bútorok „szétesése”, amely túlságosan erőltetetten próbálta leképezni a mondanivalót, ehelyett érdemes lett volna inkább a színészeket jobban fókuszba helyezni. Azt azonban ő is és más hozzászólók is megjegyezték, hogy a Csurka-darab szélesebb dimenziót nyitott volna ki, mint amire az előadás szorítkozott.
Az előadás mélységét és váratlan megoldásait dicsérték a hozzászólók a Bocsárdi László rendezte marosvásárhelyi produkcióban. Az orosz szerzőpáros darabja egészen elképesztő dramaturgiai struktúrával tárja elénk a „történelem végét” – hangsúlyozta Kovács Dezső szakíró, aki kiemelte Bocsárdi Magor zeneszerzői munkáját is az előadásban. A hozzászólások méltatták az előadás humorát és sajátos látásmódját. Árkosi Árpád rendező kifejtette a mostani előadáshoz hasonló jó rendezések „titka”, hogy éppen csak elmozdul a látószög, és az alkotó olyan módon láttatja a világot, amilyenre a néző nem számít. Ezt tudja ez az előadás is – mondta.
Szintén egyöntetű elismeréseket vívott ki az újvidékiek produkciója, amit „kisebbségi extravaganza sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal” alcímmel láttak el az alkotók. Urbán András sajátságos esztrádműsora a teátrum 50 éves jubileumára született meg, de olyan jól sikerült, hogy végül bekerült a színház repertoárjába, sőt, fesztiválokon is díjazták. A hozzászólásokban elsősorban azt az öniróniát dicsérték, amellyel a társulat tagjai reflektálnak a saját helyzetükre színészként, színházcsinálóként, kisebbségiként, miközben bemutatják a színház elmúlt ötven évének a jelentősebb produkcióit, megidézik történetük legjelentősebb szereplőit is. Selmeczi Bea dramaturg kiemelte, az az érdekes, hogy mindezt úgy tudják megvalósítani az újvidékiek, hogy egyszerre mutatják meg a helyi specialitásaikat, illetve formálnak markáns véleményt a színészetről a színházról, a néző-közönség viszony általános kérdéseiről. Oláh Zsolt szakíró méltatta a színészek zenei képzettségét és kitűnő hangi adottságait is, a dinamizmusuk és a játékkedvük mellett.
Június 26. A kripli; Úri muri
Erős formanyelv és időutazás – röviden összefoglalva ezek voltak a kulcsszavai a Szakmai Klub beszélgetéseinek a fesztivál hetedik napján, amikor a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadását, A kriplit és a Komáromi Jókai Színház produkcióját, az Úri murit elemezték a résztvevők.
Martin McDonagh darabja, A kripli rendkívül markáns formanyelven szólalt meg Bélai Marcel rendezésében és a szatmárnémeti társulat előadásában – emelte ki bevezetőjében Szabó Attila színháztörténész az előadás kapcsán. Az ebben ábrázolt sötét, rideg, kegyetlen és nyomasztó világot a produkció szinte tapinthatóan a látványban is igyekezett megjeleníteni, minden rideg, fémes és szürke volt a díszletben és a jelmezekben is. Nagyon sok asszociációt keltett az előadás, a magyar közönségben akár Háy János darabjai is felidéződhetnek a romlott és szívtelen környezet, kilátástalan élethelyzetek nyomán. Szabó Attila méltatta a darab Varró Dániel-féle fordítását is, szerinte nagyon sokat tett hozzá az előadáshoz ez a repetitív, töredékes, poétikus szöveg.
Külön megdicsérte az előadás humorát, amely nagyon sok esetben a kellékekből, díszletelemekből, jelmezekből jött felszínre. A színháztörténész elmondta azt is, nagy rajongója a szatmárnémeti színház társulatának, ahol nagyon komoly szakmai építkezés zajlik már évek óta, és különböző rendezőkkel dolgozva elég széles formakészlettel tudnak dolgozni a színészek. A többi hozzászóló is hasonlóan vélekedett a társulatról, illetve az előadásról. Herczeg Tamás rendező és Gyürky Kata irodalomtörténész is hangsúlyozta az előadás aprólékos kidolgozottságát, és atmoszférateremtő erejét. Árkosi Árpád rendező pedig az avandgárd legjobb hagyományainak továbbélését látta a szatmárnémeti produkcióban.
Megrendítő élmény volt a komáromi Úri muri – ezt mondta Gilbert Edit a felvidékiek produkciójáról, amely sajátos időutazásra hívta a nézőket, hiszen egyszerre volt jelen benne Móricz kora és a rendszerváltás utáni Magyarország. Az irodalomtörténész kiemelte az előadás furcsa eklektikáját, amely a díszletben, jelmezben és a zenében is megmutatkozott. Utóbbit illetően kifejtette: a giccs, a gagyi éppen úgy a része a magyar kultúrának, mint a minőségi zene, vagy az autentikus népzene, éppen ezért díjazta, hogy az előadás zenei világa ezeket az elemeket is beépítette. Gulyás Gábor esztéta arra hívta fel a figyelmet, hogy sajátos eltolódás figyelhető meg a Móricz-mű különböző színpadi adaptációiban: míg a regény főszereplője egyértelműen Szakhmáry Zoltán, addig a színpadon Csörgheő Csuli, amit az is jelez, hogy szinte mindegyik feldolgozásban jelentős és karakteres színészek játszották (megemlítette Cserhalmi Györgyöt, Mertz Tibort, Stohl Andrást). A most látott előadásban is karakteresnek mondható Gál Tamás figurája, bár ebben a verzióban nem annyira a bárdolatlan vidéki úr, hanem egy markáns és dörzsölt gengszter rajzolódik ki. Gyürky Kata irodalomtörténész megemlítette, hogy szerinte erre a feldolgozásra célszerű lett volna kiírni szerzőként a dramaturg nevét (Tucsni András), mivel a látott szövegváltozat csak nyomokban tartalmazta Móriczot, s így kevésbé érheti csalódás azokat, akik a móriczi szövegre számítottak.
Június 25. Amadeus; Handabasa, avagy a fátyol titka
Az újrafelfedezések értékelése adta a gerincét az eszmecserének a Szakmai Klubban a fesztivál hatodik napján. A beszélgetésen először a Csíki Játékszín Amadeusát, majd a Zentai Magyar Kamaraszínház Handabasa, avagy a fátyol titkai című, Vörösmarty vígjátéka nyomán Görgey Gábor által írt darab adaptációját vették górcső alá a résztvevők.
Rövid időn belül már a második Amadeust láthatta a kisvárdai fesztiválközönség, hiszen az elmúlt évben is szerepelt a programban Peter Shaffer darabjának feldolgozása.
A tavalyi, az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház koprodukciójában készült kamaraszínházi változat után ezúttal a Csíki Játékszín hozott a fesztiválra egy nagyobb léptékű-terű adaptációt, amelynek színpadképét, díszletét többen is méltatták a hozzászólók közül. Szigeti Réka dramaturg többek között arról beszélt, hogy számára ez a feldolgozás hangsúlyossá tette, hogy voltaképpen nemcsak a zsenik küzdhetnek azzal, hogy elgáncsolják őket, szinte mindegyikünknek lehetnek hasonló tapasztalataink az irigységből, gyűlöletből fakadó „taposásról”. Kiemelte még ezzel kapcsolatban a lapunkban megjelent, Kállai Katalin kritikájában megfogalmazott gondolatot, miszerint: „Akárhogy is, a Mozart vs. Salieri meccs egyre izgalmasabbá válik. Már csak azért is, mert a Salieri féle fogyasztható középszer bősz elszántságára a környező világ minden eddiginél fogékonyabb.” A dramaturg szerint ez is jelzi, hogy nem véletlenül nyúlnak hozzá mostanában az alkotók ehhez a történethez, hiszen árnyaltabbá vált mára – főleg Salierit illetően – az a kép, amit a Miloš Forman-filmből ismerhetünk. A film más kontextusban is előkerült a beszélgetésben, többen felhozták, hogy a most látott színpadi változat nem tett hozzá ahhoz az élményhez, amit a filmből kapott a néző. Ugyanakkor pozitívan értékelték a társulat színészi és zenei teljesítményét is. A kolumbiai származású rendező, Alejandro Duran elmesélte, leginkább az inspirálta ennek a színrevitelére, hogy a ma embere is gyakran szembesül a környezetének való megfelelés kérdésével, azzal az érzettel, ami a mai social media világában is markánsan jelen van: vagyis, hogy „nem vagyok elég jó”.
Másfajta felfedezésre csábított a Zentai Magyar Kamaraszínház produkciója. „Egy szerelmi és nyelvújítási zenés komédia két felvonásban” – emelte ki Lengyel Emese szerkesztő az előadás kapcsán, hozzátéve, ez az előadás nem akar erőszakkal több lenni, ami, és ez bizony, nem könnyű feladat. A Vörösmarty szövege alapján készült Görgey Gábor-darab zentai feldolgozásának legfőképpen a nyelvi humorát dicsérték, leginkább Mezei Kinga és Dévai Zoltán a „nyelvújító performanszát”, elismeréseket kapott az egyenletes, komédiázó kedvű színészi teljesítmény, amit Árkosi Árpád rendező zabolátlan játéknak nevezett. Lőkös Ildikó dramaturg, zsűritag elmondta, számára öröm, hogy ezek a történetek több idősíkban is „feltámadnak”, és alapot adnak arra, hogy újraértelmezzék azokat a színházi alkotók és a társulatok.
Ungvári JuditJúnius 24. Árpád-ház; Három és fél nővér
A Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján most először szerepelt olyan előadás, amely nem határon túli produkció, az idei szemlén egyébként több ilyen is van, mintegy szimbolikusan is jelezve, hogy a program szervezői igyekeznek eliminálni azokat a bizonyos határokat. Az első nem határon túli közreműködéssel készült előadás a budapesti Pinceszínházból érkezett, s mindjárt kortárs szerzővel: Selmeczi Bea Három és fél nővér című darabját láthatta a fesztiválközönség. A Szakmai Klubban a program ötödik napján erről mondták el véleményüket a hozzászólók, majd a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház szintén kortárs szerző, Spiró György tollából származó Árpád-ház című produkciója került terítékre.
Az előző napon egy markáns Molière-átiratot, most pedig egy Csehov-továbbírást láthattunk – összegzett Gyürky Kata irodalomtörténész a beszélgetés elején. Utalt arra is, hogy nem előzmény nélküli Csehov művének hasonló továbbgondolása, az orosz kortárs irodalomban Ljudmila Petrusevszkaja Három lány kékben című műve, illetve Ljudmila Ulickaja is továbbvitte a csehovi figurákat, s örvendetes, hogy immár magyar szerző is jegyez egy ilyen művet. Az előadással kapcsolatban kiemelte, a díszlet esztétikusságát és a jelmezek átgondolt színszimbolikáját, nevezetesen, hogy a három nővér ruhái az orosz zászló alapszíneiből állnak, illetve, hogy ezek közül a vörös eltűnik, amikor a darab a szovjet időkben jár. Arról is beszélt, milyen érdekes a Moszkvába vágyás megfordítása, vagyis, hogy a nagyvárosi létből a történet egy későbbi pontján visszavágyakoznak vidékre, reflektálva napjaink megfordult vágyaira is. Kovács Dezső esszéista, szakíró azt mondta, hosszúnak találta az előadás terjedelmét, amelyet húzásokkal feszesebbé lehetett volna tenni, ugyanakkor méltatta a négy színésznő (Varga Lili, Herczeg Adrienn, Járó Zsuzsa és Tarr Judit) alakításait. Gilbert Edit irodalomtörténész szintén az orosz irodalmi utalásokat vette számba, kezdve azzal, mennyire találónak tartja a címet, ugyanis az orosz irodalomban a „fél” testvérnek komoly háttere van. Dicsérte azt is, hogy a szerinte „alulértékelt” Natasa ebben a továbbgondolt változatban erős hangsúlyt kapott és beszélt arról is, hogy a darab végére egészen groteszk, elrajzolt karaktereket kapunk.
A szabadkai Árpád-ház előadásáról Balogh Gyula kritikus mondott összefoglalót. Szerinte mindig problematikus a vulgaritás jelenléte a színpadon, de a szabadkaiak előadása nagyon ügyesen oldotta meg ezt a kérdést, és az eredeti darab szövegéből csak a legszükségesebb pontokon tartották meg a kényesnek számító kifejezéseket. Kiemelte még a remek színészi játékot. Szekeres Szabolcs kritikus a darab mindenkori aktualitásáról beszélt, amelyet szerinte jól hangsúlyozott Keszég László rendezése, illetve az a körülmény, hogy hat színészre redukálva láthattuk a sokszereplős történetet. Szó esett még a darab sajátos nyelvezetéről, amely ötvözi a régies kifejezéseket a kortárs nyelvvel, a szöveg többrétegűségéről is beszéltek az előadásban szereplő színészek. a hozzászólók méltatták a dramaturgiai munkát, az előadásban megjelenő narrációs formájú történetmesélést, az intenzív színészi jelenlétet. Erős, napjainkhoz szóló formai útkeresésektől sem mentes produkció született Szabadkán, ahogy azt már megszokhattuk – emelték ki több hozzászólásban.
Június 23. Parasztopera; A mizantróp
Mindig nagyon izgalmas kérdés, hogy Pintér Béla darabja, a Parasztopera hogyan él meg a saját közegén kívül, hiszen ezt annyira az eredeti alkotóközösséghez tartozónak érezzük, erre hívta fel a figyelmet rögtön a beszélgetés elején Árkosi Árpád rendező. Már többször is bebizonyosodott – tette hozzá –, hogy képes ez a mű más alkotókat is inspirálni, a székelyudvarhelyi produkció leginkább az erős zeneiséget, a balladisztikus miliőt és az erőteljes látványt tudta hozzátenni az alapanyaghoz. Az előadást méltató további hozzászólások is elsősorban a látványt dicsérték, kiemelve a díszlet vizuális esztétikumát, illetve a táncosok intenzív jelenlétét. Szalánczi Ágota dramaturg megemlítette a záróképben megjelenő fotó-csontváz kiemelését, Gyürky Kata irodalomtörténész pedig arról beszélt, hogy a produkciónk a görög drámákkal való rokonságát erősítette meg a tánckar. A kisvárdai fesztiválon nagy sikerrel játszott produkció tehát a 25 éves jubileumot ünneplő társulattal nemcsak a közönség, hanem a Szakmai Klub elismerését is kivívta.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése