Az internet bugyraiban Franz Kafka Az átváltozás című művének főhőse, Gregor Samsa – aki egyik reggel valamely féreghez hasonlatos kreatúraként ébred, jóllehet, nem tudni, saját akaratából, vagy sem – évek óta, kitartóan és töretlenül terjed. A lét elviselhetetlensége elől kitinpáncélba menekülő alakja az életkezdés előtt álló fiatalok ikonja. Nem csoda hát, hogy a Szegedi Pinceszínház zászlajára tűzte Herczeg T. Tamás rendezésében, Czene-Polgár Donát átiratában. A történet releváns, bár nehéz megmondani, az alkotók mit szerettek volna kiemelni Gregor (Holló Patrik Albert) és családja (Apa - Balog József; Anya - Kancsár Orsolya; Grete - Márton Éva) történetéből.
Czene-Polgár Donát adaptációja fogást talál Kafka abszurd világán, és a lélektani elemzés eszköztárával is operál, ami kifejezetten izgalmas kísérlet. Megtartva a helyzetek, viszonyok furcsaságát, életidegenségét, de az archetipikus figurákat feltárva, motivációjukat erősen sejtetve mutatja fel torzultságukat. A szöveg alapján bizonyosak lehetünk benne, hogy tragédiát nézünk; az elrajzoltság szövegi szinten klasszikus viszonyváltozások folyamatává válik. Talán veszít szurokíz zamatából Kafka, de egyértelműen gondos munka eredménye, hogy ennyire színpadképes szövegkönyv jött létre.
Herczeg T. Tamás a szöveg ellen dolgozik, szándékosan, tudatosan. Minden színész az érzelmi elfojtás és az eseményektől való hideg távolságtartás, lassan csorgó kulcsában játszik, kivéve Holló Patrik Albertet és Cserna Lulut, állását, és ezáltal létértelmező identitását vesztett Cselédként. Presits Tamás Orvos, Bérlő, Cégvezető szerephármasa tartja meg végig a textus-gesztus ellentétet, ami a többieknél is csak ott bomlik fel, ahol nem bírnak uralkodni magukon a családtagok: Apáról kiderül, őt is verték, ezért ő is ver, kezében folyton ott feszül az ostorként pattogtatott öv; Anya asztmás, köhögését csak úgy csillapíthatja, ha az ablakhoz fut levegőzni, Grete, Gregor húga pedig egyszerűen kedves akar lenni féreggé változott fivérével, penészes kenyérrel eteti, és olybá tűnhet, ő az egyetlen kicsit is normális a pereputty tagjai között, ami a legfurcsább tulajdonság ebben a világban. Nem érdemtelen vállalás, de az érdekes forma nem mindig segíti a tartalmat. A szöveg motivációja nem erősödik általa, gyakran úgy tűnik, értelem nélküli akciókat látunk, a metaszínházi kiszólások egyáltalán nem konzekvensek, és nem is gazdagítják az előadást, számos elem válik allűrössé, mert a gondolatiságuk hozzáférhetetlen a történet kontextusában; az abszurd konvencióira utaló bohócjelmez és -smink ennél jóval pergőbb játék ígéretét hordozta. A zene (Varga Bálint) túlcsorduló, filmes klisékre emlékeztető mivoltát (a lezáró dal kivételével, ami kifejezetten jól áll az anyagnak, egyszerre különös, szomorú és vicces) végképp nem tudom elhelyezni az amúgy is széttartó hatások palettáján.
A díszlet (Bianca Imelda Jeremias) alapján a legkönnyebb a tájékozódás: kék falak, kék, a padlóba süllyedő bútorrészletek, és Gregor – a mindenki más rózsaszín-narancs jelmezétől eltérő – kék öltönyében. Egyértelmű állásfoglalás ez: főszereplőnk biztos kékjében ezek a színfoltok, ezek a furcsa, elfojtó, néhol agresszív, néhol távolságtartó figurák veszélyt jelentenek. Az egész világ, ami nem Gregor szobájának pár négyzetmétere, fenyegető, ahol csak a kötelesség, a munka jelent biztos identitást, aminek elvesztése a halállal egyenértékű. Az előadás, bár néha ritmusát keresve, de vállalt megfejtést ad. Erre az értelmezhetetlen, kifordított és elfuserált környezetre – ami meglehetősen hasonlít a valóságra – az egyetlen értelmezhető válaszreakció, amit az ettől szenvedő adhat, az az, ha egyik reggel valamely féreghez hasonlatos kreatúraként ébred.
Korda Bonifác
Képek: Nagy Boglárka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése