Villámhit

Kicsi az esélye annak, hogy az emberbe belecsap a villám. De nem lehetetlen. Az nem valószínű, hogy egy előadás összes szereplője elterül. A Nagyváradi Szigligeti Színház és a Szentendrei Teátrum koprodukciójában készült Villámcsapottak Kincses Réka rendezésében megkísérli ezt.

Az előadás jelenetei a monológmondás különböző lehetőségeiből növik ki magukat. A kitett, nézőkhöz forduló, saját névvel vállalt vallomások mellett megjelennek az influenszerkedő szereplő videós bejelentkezései és az ima is. Ezekből a helyzetekből bontakozik ki a legtöbb szituatív szekvencia. Folytatásokban ismertetik meg egy-egy karakter önálló története, melyek igen változatos, egymástól eltérő súlyú képet festenek: tetves gyerekektől a hittantáborban eljutunk a haldokló és feltámadó nagypapáig, aki jó nagypapa, de rossz apa volt, illetve a kislányt módszeresen behálózó, zaklató szomszédbácsiig.

Hogy mi a szervezőelv? A csoda. Pontosabban, hogy mennyire hisznek a csodákban a szereplők, akik tulajdonképpen maguk a színészek, de mégsem egészen maguk a színészek. A szerepfelvétel számos ponton megkérdőjeleződik. A vallomások sorozatát először különböző olyan emberekről szóló beszámolókkal indítják, akikbe villám csapott. Valamilyen oknak kellett lennie – vonják le a következtetést –, hiszen véletlenek nincsenek. Vagy vannak. Újabb kérdés. És örökkön jelen lévő kérdés a már említett csoda jelenléte és a belé vetett hit. És hogy a kettő mennyire függ össze.

Az előadásban jelentős szerepe van a befogadókkal való kapcsolatfelvételnek. Először egy később szereplővé váló rajongó lány szólal meg a nézőtérről, de sokkal hangsúlyosabb a megszólított néző minden este változó jelenléte. Alig a vég előtt elhangzik a központi kérdés: ki élt már meg csodát a hétköznapi életében. Hét-nyolc ember felemeli a kezét, az egyikük szót kap, mesélje el, mi történt vele. Ezután váratlan helyzettel találjuk szembe magunkat. Kiderül, hogy a nézői mesélés közben mesterséges intelligencia segítségével dalszöveg készült a személyes, megejtő történetből, amit a színészek elő is adnak. Ez a gesztus teljes mértékben ellene megy az előadás központi kérdésének, az emberségességnek és a hitnek a kérdésével, hiszen a végső produktumot, amihez közel kellene éreznünk magunkat, nem emberi alkotó hozza létre. Tetézi ezt a keserűséget, hogy a villámcsapást szenvedett Géza atya könyvbemutatójával zárul a produkció, amelyen az derül ki, hogy az egyház képviselője vélhetően nem a teljes igazságot írta meg a vele történt esetről.

A monológokat és szituatív jeleneteket zenei, olykor énekes betétek választják el egymástól, amelyek nem mindig festik alá a történteket. A színészek (Balogh Attila, Firtos Edit, Fodor Réka, Hajdu Géza, Kocsis Anna, Kocsis Gyula, Molnár Júlia, Scurtu Dávid, Sebestyén Hunor, Szotyori József) összjátéka összeszokott színházi alkotócsapat képét mutatja. Különleges gesztus dr. Barabási Albert-László videóbejelentkezésének levetítése, melyben a hálózatkutató a véletlenek természetéről beszél. A háttérben folyamatosan jelenlévő felhős vetített háttér állandó emlékeztető az előadás legelején megismert villámtörténeteknek, majd a később megtörténő csapásnak.

A Villámcsapottak a csoda, a hit, a véletlen és az emberi történetek kapcsolatát vizsgálja személyes vallomások és színházi helyzetek sorozatán keresztül. Az előadás folyamatosan elbizonytalanítja a nézőt a valóság és a szerepjáték határán, miközben az emberség kérdését állítja középpontba. Bár több izgalmas színházi megoldással él, a mesterséges intelligencia bevonása és a befejezés ironikus fordulata némileg szembemegy az addig felépített gondolati ívvel, így összetett, vitára ösztönző élményt nyújt.

Szalánczi Ágota