A keresztszalag-szakadás gyógyulása nehéz és hosszú folyamat. Hát még a veszteségeink feldolgozásának folyamata… A múlt tapasztalatainak, árnyainak és kedves emlékeinek sűrű szövedékében kutat megoldás, felszabadulás után Lajter Márkó Ernesztó a Csiky Gergely Állami Magyar Színház Szakadás c. előadásban, amelyet Purosz Leonidasz írt a színész önéletrajzi történeteiből.
1994, vb-elődöntő, Olaszország–Bulgária meccs – ekkor kezdődött minden, ekkor született meg Lajter Márkó Ernesztó. „Fiam született, focista lesz!” – szól a gyerek sorsát megpecsételő apai kiáltás. Hiszen szülőfalujában, „a brazil szellemiségű” Érsemjénben a foci mindennek a közepe; egy háló, amely összetartja a közösséget. És ahogy a kapus szembenéz a felé száguldó labdával, úgy néz szembe a játszó saját démonjaival. A játszótérül szolgáló „pálya” szélén bemelegít, járkál a nézők között, felkészíti magát a következő egyórás, intenzív küzdelemre, majd leveti szürke melegítőjét, felveszi a tér közepén rá váró focimezt – fut, vetődik, a földre esik, újra feláll és újra becsapódik.
Az előadás fontos kiindulópontja Ernesztó térdműtétje, amely egy focizás közben szerzett sérülésre vezethető vissza. Emiatt elvesztette a számára meghatározó szerepét a temesvári színház 1978 c. előadásában. Ez a megtorpanás önvizsgálatra készteti, majd a lábadozás nehézségei egy alkotófolyamathoz vezetnek, melynek eredménye a létrejött produkció.
A Szakadás egy vallomásos család- és felépüléstörténet a fikció és önéletrajz performatív egyesítésével.
Az emlékezés öntörvényű technikáját megidézve folyamatosan ugrálunk az időben, de a jelenidejűség mégis állandó. A játszó keresi a kontaktust a nézővel, nem csak válaszol és építkezik egy-egy reakcióból, de akár provokál vagy résztvevővé is avat. Már-már pszichodrámás jelleggel újrajátszat egy-egy jelenetet, pillanatot az életéből: a családi asztal köré ültet szülinapot ünnepelni, szavakat ad a szádba megidézve valamelyik nagyszülő ikonikus mondatát vagy megtáncoltat – mindezek az előadás első felét jellemzik, így jelenlétük konzekvensen végig vitt szervezőelvvé nem válik, de erősítik ezt a mélyen személyes hangvételű műfaj működését. Külön öröm, hogy a színész leleményesen használta a kisvárdai furcsa tér sajátosságait és adott körülményeit.
Üdítő mozzanat, mikor a drámaszöveg leleplezi önmagát: a mesemondó versenyen bár nem a Tücsök és a hangya mesét szavalta a kis Ernesztó, de az okos dramaturg szerint ez jobban illett a koncepcióba. Hiszen a szöveg megírásával, majd kimondásával és megformálásával az alkotó létrehozza saját identitását, megkövetelve a befogadótól a kettős látásmódot: reflektál arra, hogy az emlékek történetté válnak és torzulhatnak. Purosz Leonidasz szövegének játékos humora, ritmikája nem csak lendületet ad a történéseknek, de hitelesen és önazonoson képviseli Ernesztó hangját, csak a legvégén fordul át felesleges, de megbocsátható pátoszba.
Az egyszerű, eszköztelen térben, a valóságot fikcióval átitatott személyes történetmozzanatokban együtt van jelen a széna, a lucerna, a kavart tojás, a bodzaszörp, a nagymama lábkenőcsének, a szalonnás-kolbászos-újhagymás tálnak az illat-és szagkavalkádja (ez utóbbi valóságosan is). És ott van a falu felnőttvilága, a focirajongás, a halott nagypapa, a Dallas kocsma, a rejtett és nyílt agresszió, az alkoholprobléma, az örökölt férfiminták, a generációs problémák és feszültségek, és a szorongató érzés, hogy a gyerekkor helyszínéből, a focipályákból, a közösségből, mindezek varázsából mi maradt a felnőtt férfi számára? De leginkább jelen van Lajter Márkó Ernesztó. Aki bátran áll egy éles szikével a kezében és képes felnyitni önmagát – ad nekünk egy szeletet az életéből, a történetéből. Ez a folyamat segít neki kiutat találni a kiégés csapdájából és megtalálni újra a játékkedvét.
Szabó Csenge
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése