Az utóbbi hetven év, három generáció és amit a történelem számukra kikevert: az Alaszka nézői egy árnyaltan rétegzett, mély pszichológiai problémákat is feszegető utazásnak lehettek tanúi.
A német–román származású drámaíró, Elise Wilk csaknem házi szerzője a Yorick Stúdiónak; Magyarországon legutóbb az Eltűntek című műve aratott kiemelkedő sikert. Ezúttal nem csupán a társulat felkérésére, hanem kimondottan a színészekre szabottan írta a darabot. Ez a körülmény kegyelmi lehetőség az alkotók számára, azonban csak egyik összetevője annak a sokrétű világnak, amelyet az előadás megteremt.
A rendező, Sebestyén Aba rendkívül érzékenyen és tudatosan építkezik. A cselekményszálak körülbelül a 20. század közepétől máig húzódnak, és három-négy nemzedék sorsát alakítják. A főszereplő nők – a nagyanya, Nora (Nagy Dorottya), az anya, Victoria (Berekméri Katalin) és lánya, Anita (Gecse Ramóna) – élettörténete mélyen beágyazódik a történelmi környezetbe, de emellett párbeszédet is folytat egymással. A második világháború utáni Románia bizonytalanságokkal teli időszaka, a kommunizmus fojtó, de néha apró örömöket is megengedő légköre, a kilencvenes évek felszabadulás-érzése és a kétezer-húszas évek pszichologizáló hajlama egy-egy hús-vér ember életeseményein keresztül mutatkozik meg. Mindennek tétje lesz.
Keretes szerkezetet látunk: Victoria, útban lánya esküvőjére, balesetet szenved az autópályán a valószínűleg apjától örökölt, krémszínű Daciával, és a következőkben az ő lepergő életfilm-kockáinak vagyunk tanúi. (Persze, nem ennyire egyszerű a történet, hiszen anyja, Nora és lánya, Anita is főszerepbe kerül a maga során.) Az egymásra rakódó időrétegek: 1982 – tengerparti nyaralás, a tízéves Victoria eszmélése, kiábrándulása a felnőttekből; 1990 – a forradalom utáni eufória és a véletlen teherbeesés; 1955 – Nora örökségként kapja, hogy félre is lehet nézni; 2023 – Anita esküvőjére készül, miközben Victoriánál az ötven feletti szingli nők sztereotipikusan szomorú kiábrándulását látjuk, miközben Nora luxus-idősotthonbeli létét unokája biztosítja.
Érzékeny atmoszféraidézés ez az időutazás: aprólékos, finom kidolgozottsággal mutatja be az egyes korok sajátságos jellemzőit. A nyolcvanas évek tengerpart-élménye, a Ceaușescu-portrék rendszeres felbukkanása, a Daciára való többéves várakozás, a kilencvenes évek Dallas-őrülete, a segélycsomagok, a 2020 utáni oltásellenesség és a traumakutató önreflexió elterjedése mind nagyon ismerősek lehetnek. Az állandó mozgás, az átváltozások, idősíkváltások a színészeknek adnak nagy feladatot. Igazi bravúrokat látunk: Az Alaszkát, a sugárzó lényt játszó B. Fülöp Erzsébet egyben a minden lében kanál postásnő, asszisztensnő, sőt több gyerekfigura is; Gecse Ramóna két férfiszerepet is visz; Nagy Dorottya német nőcsábász és öregasszony is tud lenni.
Az előadást kezdettől átlengi egyfajta misztikum, amely gyakran kibillenti a nézőt a hagyományos befogadói pozíció kényelméből. Mozaikkocka-kirakókká válunk, de közben folyamatosan meg is kérdőjelezzük addigi felismeréseink helyességét. Relatívvá válik az idő, az egyes események helye (kívül vagy belül utazunk?), de mivel transzgenerációs történetről van szó, ezek a különös rímek, összefüggések csak tovább erősítik az előadás kohézióját. A fantasztikum elemei pedig a költőiséget emelik – ugyanúgy, mint a zene, amely nemcsak megírtságában származik Cári Tibortól, hanem a zeneszerző maga is jelen van a színpadon, egyfajta zenebohóc- vagy őrangyalszerepben.
A kör alakú, fapadokból álló díszlet (Sós Beáta) leginkább talán küzdőtérre emlékeztet, és figyelmeztet az egyhelyben való forgásra, a dolgok visszatérő jellegére. (Különösen erős a zárójelenet, amelyben a három színésznő egymást követve körbe-körbe siet.) Kis rései azt is jelzik ugyanakkor: az egyes elemek átrendezhetőek, és létezik kitörési lehetőség, még ha kevés is.
„Másképp akartam csinálni, mint az anyám” – mondja Victoria, és talán minden más női szereplő is a maga során. Igaz ugyan, hogy a másképp gyakran úgy jön létre, hogy a szereplők különböző díszletekben, de ugyanazokba a csapdákba sétálnak bele. A valódi tét, hogy ténylegesen van-e mód megszakítani a traumaláncot.
Alaszka – Yorick Stúdió, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Rendező: Sebestyén Aba
Megjegyzések
Megjegyzés küldése