Az előadás két, egymástól hangsúlyosan elkülönülő részből áll össze. Az elsőt a Várszínpad művészbejárata mellett kezdődő közjáték után a befogadó jogosan hihetné „CSÖR”-nek – Csehov Összes Röviden –, ami egy bukása felé vágtató fiatal rendező szakmai haláltusája Csehov Medve című drámájának bemutatóján.
A színpadtérbe érkezve szemben találjuk magunkat a szinte kötelező kellékekkel, Csehov puskájával, a búgócsigával, a szerző portréjával. Ezt egészítik ki a kevésbé szokványos elemek, a felállított elektromos gitár, aminek a fegyverhez hasonlóan muszáj elsülnie, de ott van még a szinte öntudatra ébredt ATM-automata is. Minden adott ahhoz, hogy egy rendezői túlkapásokkal teletűzdelt színház a színházban-előadást nézzünk végig, amiben lehetetlen helyzetekbe kényszerülő, szabad mozgásukban akadályozott, szövegüket elfelejtő, a szó legegyszerűbb értelmében ripacs színészek játszanak. Mozart Requiemjének Lacrimosa-tétele és a Shakespeare: Hamlet-idézet is a legklisésebb módon kerülnek elő: szándékosan. Hiszen tudnunk kell, hogy rossz előadást nézünk.
Az előadásbeli rendező „retteg a premiertől, de nem eléggé… Nem is sejti, hogy a bukásnál sötétebb veszélyek is leselkednek a társulatra, és hogy az előadást nem mindenki fogja túlélni.” A második rész a horrorkomédia horror-felelőse. Hogyan lehet egy alapvetően filmes műfajt, a horrort színpadon elképzelni? Egyértelműen lefektetett játékszabályokkal és formanyelvvel, a horror értelmetlen öldöklésének groteszkségét bemutatva. Valóban, nem titok és nem is meglepetés, nem minden szereplő marad életben a történet végére. Csalódottak is lennénk, ha így történne. Mint ahogy erkölcsi-morális megoldásokat is kár lenne keresni egy olyan történetív végén, ahol csak kapkodtuk a fejünket az egyre meghökkentőbb részleteken, míg eljutottunk nem csak a zombik, de más emberfeletti erők megjelenéséig is. Földi keretrendszerben, földi törvények között értelmezhetetlen a végkimenetel, de eddigre ezzel már nem foglalkozunk. A szereplők magánéleti szála a szertartásosság banalitásába fut ki. A színház nem válik valósággá (ezesetben szerencsére), de a valóság színházi lesz.
Antal Örs Deli, Balázs Ádám, Csüdöm Henrietta, Erdei Emese, Imecs-Magdó Levente, Kerekes Barbara, Kovács Emma, valamint Csepei Zsolt, Péter Izolda és Szűcs Tamás összjátéka kétségkívül szórakoztató. Örömmel nem gondolkodtunk azon, mikor játszanak és mikor nem, hiszen egyértelmű volt, mi a színház a színházban, mi pedig maga a színház. Szilvay Máté rendezése tudta, mikor kell Preiszner Miklós írását emberivé tenni, mikor a végletekig eltúlozni és mikor vicessé tenni.
A Vérmedve egyszerre figurázza ki a túlkomplikált rendezői színházat és a horrorfilmek jól ismert kliséit, miközben mindkét műfaj szabályait következetesen használja saját játékához. Az előadás nem a történet logikai koherenciájára, hanem a színházi konvenciók és műfaji elvárások folyamatos kifordítására épít, amelyet lendületes színészi játék és tudatosan túlzó rendezői eszközök tartanak össze. A Váróterem Projekt produkciója végig megőrzi könnyed, önreflexív humorát, és olyan szórakoztató színházi élményt kínál, amely egyszerre nevet a színházon és a horroron, miközben tiszteletét és szeretetét fejezi ki mindkettő felé.
Egy kérdésem maradt: mi lett az első halottal, a soha vissza nem érkező vérmedvével?
Szalánczi
Ágota
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése