Bár régóta nem él itt, Kisvárdára mindig hazajönni szokott, nosztalgiával gondol a várra és a fesztiválra, miközben úgy véli, a kultúra támogatása nem lehet politikai ízlés kérdése – Dr. Hallerné Dr. Nagy Anikót, az országgyűlés alelnökét a Várszínház megnyitója előtt kérdeztük.
Kisvárdai születésű, milyen emlékek fűzik a Várszínházhoz?
Fiatalkoromban ez volt a legromantikusabb hely a városban, a generációm tulajdonképpen itt randevúzott először. Akkoriban egy sokkal lepattantabb, de nagyon eredeti, romos környezet volt. A vár színpadán egykoron a gimnáziumunk együttese, a Cipőfűző is játszott, ezzel a bandával indult Cipő, azaz Bódi László, a Republic zenésze. De itt tartották a majálisokat, május elsején nyitott a strand, egyszóval ez egy igazi közösségi terep volt. És igen, a Határon Túli Színházak Fesztiválja is itt indult, ugyan én 19 éves koromban elköltöztem Kisvárdáról, mégis gyakran visszajártam, és elsősorban a gyermekemmel vettem részt a fesztivál gyerekelőadásain. Emlékszem, hogy Trill Zsoltéknak is akkor voltak picik a gyerekei. Hazalátogatva rendszerint néztem előadásokat, csak sajnos nehezen idézem föl őket, ilyen téren nem a legjobb a memóriám, viszont emlékszem Göncz Árpád egyik megnyitóbeszédére, ő volt a fesztivál védnöke. Általában azt tudom mondani, hogy mindig olyan jó és színes hangulata volt ennek a szemlének: a könnyedebb zenés előadásoktól kezdve az egészen komoly kortárs darabokig láthattunk mindenfélét. Még egy kanadai társulat is eljött, ami hatalmas szó!
Hosszú kihagyás után nemrég nyílt meg a kisvárdai vár, milyen most ide visszatérni?
Kettős, hiszen én egy teljesen más képet őrzök erről a helyről, és szívem szerint nem építettem volna körbe sportlétesítményekkel. Ez egyrészt nem kelti bennem a legjobb érzéseket, másrészt viszont dolgozik bennem a nosztalgia. Ide jártam általános iskolába, gimnáziumba is, nagyon jó ide hazajönni. Az pedig külön érdekes, hogy az országgyűlés alelnökeként vagyok itthon, nyilván ugyanaz az ember vagyok, de mégis egészen más.
Parlamenti munkája előtt ügyvédként, szakjogászként és mediátorként is dolgozott, más szemmel tekint a kultúrára?
Munkatapasztalatom abszolút meghatározza a gondolkodásomat: a vitakultúrát vagy a mediáció kultúráját jó lenne alkalmazni ezen a területen is. Alapvetően a nyitottságot, a toleranciát gondolnám fő feladatunknak. Ne a politikai határvonalak mentén gondolkodjunk a kultúráról, ne az egyéni vagy a politikai ízlésen múljon, mit támogatunk, hanem egy általános nívó meghatározása mellett mutassuk meg végre, milyen színes és gazdag a magyar kultúra. Ezt külföld felé is jobban tudnánk kommunikálni, amely akár a turizmus fellendítéséhez is vezethet. Most, jobban belelátva a struktúrába, azt kell mondjam, nem milliárdokon és gigaberuházásokon múlik az egész, észszerű, hatékony, logikus döntésekkel rengeteg mindent el lehetett volna érni a kultúra területén. Kritikus kijelentést teszek: nekünk, politikusoknak muszáj kulturálódnunk, ameddig ez nem jelenik meg az életünkben, addig hiába várjuk a változást. Mivel a kultúra támogatása a mi kezünkben van – a ‘mi’ alatt ellenzéket és kormánypártot is értem – kötelességünk nyitottnak lenni rá.
A kisvárdai fesztivál évtizedek óta tölt be rendkívül fontos szerepet a magyar színházi szakma életében, Európában egyedülálló, mégis egy átlagember valószínűleg nem is hallott róla. Hogyan teremtődik meg ez az Ön által is említett kulturális nyitottság, kíváncsiság?
A polgárosodással. Ez egy igen messzire vezető gondolatmenet, de mégis ezt gondolom válasznak. Ez az út ott kezdődik, hogy megteremtünk egy biztonságos európai életszínvonalat, amelybe majd beilleszthető a polgári lét. És az újrafogalmazott 21. századi európai polgár kérdéskörével megint visszakanyarodtunk a politikához: hiszen igényt teremteni és azt kiszolgálni a politika feladata. Amikor csak a politikai lojalitás határozza meg a kultúrát, az nagyon nem az igényszint építéséről vagy megteremtéséről szól. Az eredeti kérdésre visszatérve: ha megteremtjük az igényt, megadjuk hozzá a gazdasági lehetőséget, meglesz az érdeklődés is. Hiszen a polgárosodási folyamatba beletartozik, hogy fontos számunkra a saját kultúránk, a saját múltunk, a saját színházaink és színdarabjaink. Ekként jöhet létre egy kulturális körforgás, másként nincs, csak ha teszünk érte.
Rosznáky Varga Emma
Megjegyzések
Megjegyzés küldése