Azt, hogy az abszurdnak tűnő valóságot vagy a valósnak tűnő abszurditást látjuk-e a színpadon, roppant nehéz eldönteni, ahogyan azt is, vajon ki a bolondabb ebben a történetben. Egy biztos: elképesztő találat ez a darab, remek, maira hangolt átdolgozással és színészi bravúrokkal – ahogy ezt már megszokhattuk ettől a társulattól.
Lev Birinszkij nem tartozik a legismertebb szerzők közé, ami a látottak alapján sajnálatosnak tűnik, ugyanis ritka éleslátás jellemzi a szerzőt, de természetesen, az is sejthető, hogy az átiratot készítő Bélai Marcel és Kiliti Krisztián jócskán rápakolt ötleteivel az alapanyagra. Adott egy kormányzó a cári Oroszország 20. század eleji végnapjaiban, aki gőzerővel igyekszik elhitetni a kormányzattal, hogy bizony, kemény küzdelmet folytat a forradalmárokkal, s erre a célra komoly pénzügyi támogatást kap, miközben valójában nincs is forradalom, tökéletes rendben és nyugalomban folyik az élet a kormányzóságban.
Innen indul a sztori, amely egyre bizarrabb fordulatokat vesz, mígnem a második felvonásban oda jutunk el, hogy a látszatforradalom érdekében a kormányzó önmerényletet rendez meg, mintha politikai alapon akarták volna likvidálni, amit a pártfogoltja, aki mellesleg éppen patrónusa feleségével szűrte össze a levet (persze, mint kiderül azért ez sem így igaz), magára vállalja a terrorcselekményt, mert forradalmár társaival el akarják kerülni a politikai merénylet látszatát.
A történet őrülete azt hiszem, ezen a ponton éri el a csúcspontját, amikor az elöljáró le akarja beszélni Kozakovot erről. Innentől kezdve mindenki másként viselkedik, mint ahogy az elvárható lenne: a kormányzó forradalmat akar, mert megtudja, hogy mást neveztek ki a helyére, és a látszatot, ugyebár fenn kell tartani, a forradalmárok letartóztatják a rendőröket, mert nyugalmat akarnak, és így tovább…
A történet legdurvább mai áthallása, ahogy ez az elöljáró egyfajta médiahacket generálva próbál egy valóságosnak tűnő fikciót felépíteni, ezt különösebben nem szükséges magyarázni sem a közösségi média világában. Talán az is pontosan értelmezhető mai nézőpontból, hogy igazából ezeknek a figuráknak egyike sem hisz igazán semmiben, ideológiai frázisokat hallunk, de valójában üres mondatok puffognak, s mindenki csak túlélésre játszik.
Lev Birinszkij nem tartozik a legismertebb szerzők közé, ami a látottak alapján sajnálatosnak tűnik, ugyanis ritka éleslátás jellemzi a szerzőt, de természetesen, az is sejthető, hogy az átiratot készítő Bélai Marcel és Kiliti Krisztián jócskán rápakolt ötleteivel az alapanyagra. Adott egy kormányzó a cári Oroszország 20. század eleji végnapjaiban, aki gőzerővel igyekszik elhitetni a kormányzattal, hogy bizony, kemény küzdelmet folytat a forradalmárokkal, s erre a célra komoly pénzügyi támogatást kap, miközben valójában nincs is forradalom, tökéletes rendben és nyugalomban folyik az élet a kormányzóságban.
Innen indul a sztori, amely egyre bizarrabb fordulatokat vesz, mígnem a második felvonásban oda jutunk el, hogy a látszatforradalom érdekében a kormányzó önmerényletet rendez meg, mintha politikai alapon akarták volna likvidálni, amit a pártfogoltja, aki mellesleg éppen patrónusa feleségével szűrte össze a levet (persze, mint kiderül azért ez sem így igaz), magára vállalja a terrorcselekményt, mert forradalmár társaival el akarják kerülni a politikai merénylet látszatát.
A történet őrülete azt hiszem, ezen a ponton éri el a csúcspontját, amikor az elöljáró le akarja beszélni Kozakovot erről. Innentől kezdve mindenki másként viselkedik, mint ahogy az elvárható lenne: a kormányzó forradalmat akar, mert megtudja, hogy mást neveztek ki a helyére, és a látszatot, ugyebár fenn kell tartani, a forradalmárok letartóztatják a rendőröket, mert nyugalmat akarnak, és így tovább…
A történet legdurvább mai áthallása, ahogy ez az elöljáró egyfajta médiahacket generálva próbál egy valóságosnak tűnő fikciót felépíteni, ezt különösebben nem szükséges magyarázni sem a közösségi média világában. Talán az is pontosan értelmezhető mai nézőpontból, hogy igazából ezeknek a figuráknak egyike sem hisz igazán semmiben, ideológiai frázisokat hallunk, de valójában üres mondatok puffognak, s mindenki csak túlélésre játszik.
Kortalan szatíra az is, hogy az „istenadta nép”, amely az igazságát kereső öreg paraszt, Nyikita képében jelenik meg, s akinek a feje fölött az „elit” azon polemizál, hogy miért is kellene nekik kultúra, csak összezavarja őket – nos a drámai végkifejletet ő idézi elő. Méghozzá azt a zsidó embert lövi le, aki – ha saját érdekéből is teszi, de – éppen jót tesz vele, hiszen taníttatja a fiát. Az a végjáték pedig, ahogy látjuk ennek a figurának a metamorfózisát öltönyössé, egészen hátborzongató. A színészek játéka egytől-egyig lenyűgöző, de a kormányzót alakító Mátray László és a Kozakovot játszó Erdei Gábor mellett Pál Ferenczi Gyöngyi Nyikitája is kiemelést érdemel.
Bélai Marcel rendezései már eddig is figyelemreméltóak voltak, markáns és egyéni stílusjegyei vannak, amelyek itt is felismerhetők. Ebben a darabban valami olyanra is rátalált, ami ennél továbblép: az egyéni látásmódot tökéletesen a közönségnek szóló üzenet szolgálatába állítja (már a tavalyi Kafka-adaptáció esetében is jól sikerült ez). A groteszk világépítéssel, a vendégszövegekkel, referenciális poénokkal („egyszer még kérni fogunk magától valamit”) Bélai Marcel közös gondolkodásra is hívja a nézőt, hogy próbálja meg történeti kontextusban értelmezni a mostani világunk látszatteremtését, s teszi mindezt konkrét politikai utalások nélkül, ami üdítő jelenség.
Bélai Marcel rendezései már eddig is figyelemreméltóak voltak, markáns és egyéni stílusjegyei vannak, amelyek itt is felismerhetők. Ebben a darabban valami olyanra is rátalált, ami ennél továbblép: az egyéni látásmódot tökéletesen a közönségnek szóló üzenet szolgálatába állítja (már a tavalyi Kafka-adaptáció esetében is jól sikerült ez). A groteszk világépítéssel, a vendégszövegekkel, referenciális poénokkal („egyszer még kérni fogunk magától valamit”) Bélai Marcel közös gondolkodásra is hívja a nézőt, hogy próbálja meg történeti kontextusban értelmezni a mostani világunk látszatteremtését, s teszi mindezt konkrét politikai utalások nélkül, ami üdítő jelenség.
Különben érdekes, hogy magában a Birinszkij-szatírában is van valami Gogolra emlékeztető, és a fesztiválon hamarosan látható REVIZOR РEBI3OP című adaptációval is vannak párhuzamai ennek az előadásnak, főképp abban, ahogyan ránéznek ezek a nagyjából egykorú fiatal rendezők a társadalom visszásságaira. Bizonyos szempontból még a végkifejletek is összecsengenek, de nem akarok spoilerezni…
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy: Bolondok tánca – rendező: Bélai Marcel
Ungvári Judit
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése