Kukovecz Ákos első rendezése egy olyan előadás, amely egyszerre keresi a helyét a hagyomány és a megújulás között. Nem akar mindenáron formabontó lenni, nem zsúfolja tele a színpadot ötletekkel, inkább tisztán, fegyelmezetten nyúl Szabó Magda művéhez. A kérdés azonban az, hogy ez a visszafogottság ma elegendő-e ahhoz, hogy valóban megszólítson egy új nézői generációt.
A debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadása eredetileg a VIII. MagdaFeszt keretében, Szabó Magda születésnapja alkalmából készült. Ebből én egyfajta alkalmazkodási késztetést érzek. Mintha egy fiatal rendezőnek először bizonyítania kellene, hogy képes “szépen”, tisztelettel hozzányúlni egy klasszikushoz, mielőtt valóban saját hangon szólalhatna meg. Vajon ez az ára annak, hogy valaki lehetőséget kapjon egy kőszínházban? Vagy egyszerűen még mindig ennyire félünk attól, hogy egy fiatal alkotó túl nagyot mer álmodni? "Ez a nép, amely csak szívességből szolgál…”
Pedig a választott téma időtlen. Az előadás legfontosabb kérdése ma talán aktuálisabb, mint valaha: merre tartanak a magyarok? Kelet felé vagy Nyugat felé? Ez a kérdés száz és ezer éve is égető volt, és ma sem lett kevésbé kényelmetlen. Úgy érzem, Kukovecz Ákosnak ebben sikerült állást foglalnia. Nem direkt módon, nem politikai gesztusokkal, hanem éppen azzal, hogy a dilemmát nem történelmi emlékként kezeli, hanem élő, máig feldolgozatlan kérdésként. Nem mondja meg, merre kellene mennünk, de azt világossá teszi, hogy ez a választás ma is meghatározza, hogyan gondolkodunk magunkról és a jövőnkről.
Kukovecz Ákos láthatóan nagy bizalommal fordul a szöveg felé. Talán túlságosan is. Az előadás alatt voltak pillanatok, amikor nehezen találtam meg a kapaszkodókat. Egy ponton már arra is gondoltam, hogy talán erdélyi létemből fakadóan nem értek bizonyos történelmi vagy nyelvi utalásokat. Az előadás után azonban kiderült, hogy mások is ugyanazoknál a jeleneteknél veszítették el a fonalat. Hosszú perceken keresztül szinte kizárólag a dialógus viszi előre az előadást, miközben a rendezés nem kínál új nézőpontot, új ritmust vagy vizuális impulzust. Pedig közben ott van egy teljes zenekar a színpadon, hangszerekkel amely sokkal aktívabban is részt vehetne a történetmesélésben. Olyan eszköz áll rendelkezésre, amely képes lenne megtörni a szöveg egyhangúságát, mégis alig használja ki az előadás.
Külön említést érdemel Balázs-Bécsi Eszter zenéje. Az előadás elején rögtön megmutatja, milyen erős atmoszférateremtő ereje van a zenének. A borbély jelenete alatt megszólaló élő zenei kíséret filmszerű intenzitással emeli a színpadi történést. Éppen ezért maradt bennem hiányérzet: miért nem kapott nagyobb szerepet a zene? Ha már ennyire magas színvonalon született meg, jó lett volna többször is visszatérni hozzá, hogy ritmust és érzelmi ívet adjon a hosszú dialógusoknak. A finálé ezt csak még jobban aláhúzza. Ott hirtelen kiderül, hogy a társulat kiválóan énekel, megszületik egy emelkedett, szinte katartikus pillanat, és az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: ha ez végig benne volt az előadásban, akkor miért csak a legvégén engedték szabadjára? Én ebből többet szerettem volna.
Bencze Tamás
Képek: Nagy Boglárka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése