„Mit nevettek? Magatokon nevettek.” Talán ezek az elhíresült mondatok jutnak először eszünkbe Gogol Revizorjának említésekor. Felvillanhatnak még előttünk az orosz kisváros tipikus figurái, a csalások és sikkasztások, amiket a kétségbeesett városlakók minden erejükkel és pénzükkel leplezni próbálnak, és a félreértésben fürdőző csirkefogó, Hlesztakov karaktere. Kevesebb eséllyel gondolunk musicalbetétekre, mémekre, filmidézetekre, Kosztolányi versekre és határmenti, éjjel-nappal nyitva tartó benzinkutakra. Pedig pontosan ezekkel találjuk szemben magunkat az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Revizor előadáson.
Már az áthúzott magyar cím és a mellé írt cirill betűs változat is sejteti, hogy az itthon ismert játékhagyománytól eltérő feldolgozást fogunk látni. Az alkotók időben és térben is áthelyezték Gogol klasszikusát, valamint az eredeti drámai szövegtől is eltértek. Bár az előadás nem nevezi meg konkrétan, hogy Kárpátalján, egy határhoz közeli kisvárosban vagyunk, az OKKO benzinkút miatt mégis erre a területre tudnám pozícionálni. Egy éjjel-nappal nyitva lévő találkozási pont, ahol összegyűlnek a városlakók, ahonnan elindulnak és ahova visszatérnek, és ahol az új jövevényt, az általuk revizornak hitt szélhámost fogadják. Mindeközben folyik a sztereotipikus vidéki, kisvárosi élet, ahol mindenkinek van műanyagüvegben tárolt, otthon főzött pálinkája és egymáshoz passzoló melegítőruhája. Haladunk előre a Revizor cselekményében, közben ismert musicalek dalai csendülnek fel, amire a szereplők beleéléssel tátognak, közéleti szereplők mémmé vált mondatait halljuk vissza, és közben még a magyar líra néhány ikonikus verssora is helyet kapott a megszólalásokban. Olyan, mintha a ma emberének a közös nyelvét próbálnák rekonstruálni a színpadon, nem minden irónia nélkül. Egyszerre humoros és szórakoztató, ahogy ezek az általunk ismert helyzetek beépülnek egy klasszikus drámába, és egyszerre keserűen ironikus, hogy erre van szükségünk ahhoz, hogy megszólítva érezzük magunkat.
Az előadás szórakoztat, de közben mégis erőteljesen odaszúr mindenkinek, és teszi mindezt egy nagyon átgondolt, a Revizor alapgondolatába illeszkedő módon. Odaszúr egy kicsit a színháznak, és egy kicsit az embernek, aki ezt a színházat játssza egész életében. Nevetünk a nézőtéren, és tényleg magunkon nevetünk. Hogy milyen is ez az embernek nevezett lény. Aki bizalmatlan, ügyeskedő, nyerészkedő, kicsinyes és hát, nagyon jó színész. Eljátssza, hogy nem ilyen. Nevetünk, és magunkon nevetünk. Hogy tényleg ez a mi jelenünk. Ez, ahol TikTok-trendekben és mémekben ismerünk rá a mára, ahol tényleg ez a közös nyelv. Az előadás olyan sebeséggel dobálja a vendégszövegeket és közéleti utalásokat, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, és egy idő után szinte csak kapkodjuk a fejünket és próbáljuk beazonosítani, hogy honnan volt ismerős egy-egy mondat és megszólalás. Ez az előadás által diktált tempó is ironikusan szemlélteti a ma emberének állandó ingerigényét. A figyelmünk fenntartására szinte másodpercenként kell új impulzust kapnunk, amin alig néhány pillanatig van időnk gondolkodni, máris jön a következő.
Az előadás szövegének egésze szinte teljesen vendégszövegekből és köznapi megszólalásokból áll. Így kerül igazán középpontba a polgármester megszólalása, ami az eredeti Gogol dráma szövegéből hangzik el. „Mit nevettek? Magatokon nevettek.” A kérdés ugyanaz. Az állítás ugyanaz. A válasz ugyanaz. Csak minket, akik itt és most élünk, már egy más szövegen, egy más nyelven keresztül kellett elvezetni idáig. Humoros és fájdalmas egyszerre. De remélem, hogy megérkeztünk. És tudjuk, hogy amikor nevettünk a művelődési ház széksoraiban ülve, akkor csak apropó volt az, ami a színpadon történt. Magunkon nevettünk.
Radnóti Gerda
Képek: Orosz Milán
Revizor
A Gyulai Várszínház, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a budapesti Nemzeti Színház közös előadása
Megjegyzések
Megjegyzés küldése