A legjobb előadás díját nyerte el a REVIZOR РEBI3OP az Országos Színházi Találkozón, június 21-én Debrecenben. Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte produkció a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a Gyulai Várszínház, a Nemzeti Színház és a Győri Nemzeti Színház együttműködésében jött létre, tavalyi gyulai bemutatója óta más sok helyen játszották nagy sikerrel. A Hlesztakovot alakító Szabó Sebestyén Lászlót kérdeztük.
Hogyan értesültetek az OSzT-elismerésről, mit jelent ez a díj?
Nagyszebenből jöttünk vissza, amikor kaptuk a hírt, hogy valószínűleg ez lesz az eredmény. Nagyon örültünk neki. Annak is örültem, hogy Debrecenben nagyon jól találkozott a közönséggel az előadás. Sok helyen játszottuk már, és mindig más, ahogyan kapcsolódni tud a nézőkhöz. Debrecenben most ez különösen jól sikerült.
Itt döntően a beregszászi társulat szerepel, csak néhányan nem tartoztok oda. Hogyan tudtatok együtt dolgozni?
Mindenki beregszászi, rajtam kívül még Herédi Zsombi, a harmonikás nem társulati tag. De viszonylag könnyen ment. Itt inkább az jelentette a kihívást, hogy hogyan fordítsuk le az anyagot a saját nyelvünkre, hogyan szűrjük át magunkon, és hogyan ütköztessük a saját világainkat.
Ifj. Vidnyánszky Attila több helyen is beszélt arról, hogy improvizációk segítségével alakult ki a végleges verzió. Hogyan próbáltatok? Hogyan állt össze az előadás?
Nem volt sok időnk, és nagy szereplőgárdáról van szó. A tavalyi nyár elején volt egy intenzív próbafolyamat, majd Gyulán állt össze végleg az előadás, körülbelül két hét, nagyon feszes tempójú munkával. Nagyon sok minden improvizációból indult ki. Témákat kaptunk, helyzeteket, ezekre improvizáltunk, és Ati ezekből alakította ki a sorrendet, a hangsúlyokat. Azt is végiggondoltuk, hogy az én figurám mennyiben egyezzen az eredetivel, és miben térjen el.
Nagyon sok utalás van a művészetre, a művészember helyzetére ebben az előadásban. Hlesztakov miért lett művész?
Már az eredeti műben is verseket költ, szerelmes verset ír, azt állítja, hogy Puskin a legjobb barátja. Ezekből indultunk ki. Kerestük, hogy ki lehet ma ez a figura, és végül arra jutottunk, hogy lehet egy művész, aki bizonyos értelemben szélhámos is. Innen jött ez az irány.
Az előadás tele van mindenféle popkulturális utalásokkal is. Mennyire veszi ezeket a közönség?
Vegyesen. Ma már nincsenek igazán közös hivatkozási alapjaink. Sokszor már a szavak jelentéséről is vitatkoznunk kellene. Még a mémek sem közösek. Ezért van ennyi különféle utalás az előadásban, hátha valamelyik eltalálja a nézőt. Jól megfigyelhető, hogy melyik korosztály mire reagál: ki ismeri Latabárékat, Törőcsik Marit, a Macskafogót, a Tanút vagy a Szindbádot, és ki reagál inkább a politikai mémekre vagy az aktuális közéleti utalásokra. Zeneileg is ugyanez a helyzet. Nem biztos, hogy mindenki felismeri a West Side Storyt, de lehet, hogy az ABBA-dalt igen. Nem létezik ma már olyan mondat vagy utalás, amit biztosan mindenki ismer.
A beregszászi színészek helyzetére is reflektál az előadás. Mennyire tudjuk ezt innen nézve átérezni?
Ugye, a végén elhangzik egy szöveg, hogy aki látta, felejtse el, ha értette, úgyse értette. Sokat gondolkodtunk ezen a mondaton. Azt fejezi ki, hogy bármennyire is próbáljuk megérteni mások helyzetét, valójában fogalmunk sincs arról, milyen azt átélni. Nem tudjuk elképzelni, milyen az, amikor valakit elvisznek a frontra, és ágyútöltelék lehet belőle. Akármilyen ember is valaki, ezt senki nem érdemli meg.
Mitől ennyire aktuális ma a Revizor?
Hát, ha szétnézünk, folyton ezt látjuk, nem az a fontos, hogy valóban érts valamihez, hanem az, hogy úgy tűnjön, mintha értenél hozzá. Ebben a darabban is, nem a főszereplő teszi magát azzá, aminek látszik, hanem a környezete emeli oda. Elhisszük róla, hogy ért valamihez, és tulajdonképpen mi magunk ruházzuk fel hatalommal. Van ebben egy nagyon erős önreflexió is a beregszászi történeteken keresztül. Például amikor a polgármester azt mondja, hogy borzasztó Az ember tragédiája, vagy hogy a színház olyan haszontalan, mint a balett – ezek a valóságban is elhangzottak, így kerültek be az előadásba. A másik kérdés az, hogy mi is a színház feladata. Az előadásban több utalás van a szórakoztatóiparra, a zenés színházra. Sokan úgy gondolják, hogy a színház dolga csupán a szórakoztatás. Pedig minden történetben ott van az emberi bűn, a hübrisz és annak következménye. A művészet tükröt tart elénk – csak bele kellene néznünk.
Ungvári Judit
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése