Az emberi szabadságnak, szabad gondolatnak, szabad alkotásnak, létezésnek nincs alternatívája

Az Utópia című előadás kapcsán beszélgetünk Urbán András rendezővel a darab születéséről, értelmezési kereteiről és színpadi világáról.

Az Utópia az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának színpadi megjelenítéséből indul ki. Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy ebből előadást készíts, és miért érezted most aktuálisnak, hogy ehhez a szöveghez nyúlj?

Az Újvidéki Színházban van egy projektünk: Cabaret Piccolo Grande. Többnyire kissé szemtelen módon, a beágyazódott színházi formáktól eltérően, akár szembemenőleg hivatott működni, használva a kabaré mint társadalompolitikailag aktív, ugyanakkor közvetlen, szókimondó és nem utolsósorban szórakoztató, ám szabados tartalmát, hogy úgy tetszik, formavilágát. Két éve ezt a projektet egyrészt kistermünk revitalizációjaként indítottuk Lénárd Róbert szerzői előadásával, a Disztópiával. Tehát számomra adott volt a cím. Az utópiával akartam foglalkozni sajátos módon, nem feltétlen politikai kontextusban. Sőt, eleinte kimondottan nem. Az előzményekhez hozzátartozik az is, hogy anno, amikor Pesten rendeztem az Átriumban a Mefisztót, akkor a próbákon előkerült az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Már akkor megdöbbentő volt szembesülni azokkal a tartalmakkal, amelyek ugyebár elég világosan le vannak írva, és tulajdonképpen magukba foglalják az összes problémát, amely a beszélgetéseink alatt felmerül a szabadság, illetve a szabadság korlátozásának témái kapcsán. Mindaz, amitől általában szenvedünk a hatalom részéről, végül is ott van. Akkor ez bele is került a Mefisztóba, Alföldi Róbert olvasta fel egy hosszabb jelenet részeként… Szóval gondolkodtam az utópia fogalmán, színpadi formáján, azon a művészi világon, ami tulajdonképpen ez lenne, és újra elém került a szöveg. Megrázó élmény volt a számomra. Nemcsak az a tény, hogy minden, vagy majdnem minden, ami hiányzik a társadalmainkból, ott van abban a közhelyként kezelt, és mindenki által klisének, meghaladott dokumentumnak tekintett dokumentumban, amiről szinte mindenki úgy vélekedik, hogy ismeri, és nincs benne semmi új. Nos, ez nem igaz. És amikor az emberek szembetalálják magukat a Nyilatkozattal, akkor meglepődnek, hogy miről is szól. Az emberi szabadságnak, szabad gondolatnak, szabad alkotásnak, létezésnek nincs alternatívája. Az Utópia cím nyilván egyrészt kritikus irónia. Másrészt valós gondolat, nem vélemény, hanem kapu, amin keresztül látunk, hallunk valamit. Kontextus.

Miben más egy fesztiválhelyzet – például a Kisvárdai Fesztivál – az Utópia szempontjából, mint egy otthoni bemutató? Miért fontos számodra, hogy itt is látható legyen az előadás?

Hát fontos, hogy Magyarországon is emlékeztessék magukat az emberek a jobb életre, még ha úgy is tűnik jelen helyzetben, hogy ez nem aktuális. Mondjuk, azt hinni elég nagy butaság. Nyilván a hangsúlyok tolódhatnak, változó, akár helyszíntől függően is, kinek mi válik dominánssá, mely dolgok válnak hangsúlyosabbá, és fordítva. Részemről ez egy olyan előadás, amiről már több szerb médiában kijelentettem, hogy ez az én polgári és művészi manifesztumom is. Tehát számomra nagyon fontos, hogy minél többen és több helyütt lássák az emberek ezt az előadást.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata alapvető, egyetemes emberi jogokról szóló dokumentum. Ugyanakkor sokat számíthat, hogy egy ilyen anyag milyen kulturális és nyelvi közegben, illetve milyen helyen születik meg. Ebben az értelemben Újvidék mennyire jelenik meg konkrét élményként az Utópiában, és mennyiben inkább olyan háttérként, amely meghatározza az alkotói gondolkodásodat?

Ez az előadás abban a megszokott formában, amelyben én általában témában is, vagy kimondva is kötődöm az adott lokálhoz, nem olyan. Nem Újvidékről szól, és nem Szerbiáról vagy Magyarországról. Azonban, mint említettem, nyilván az idő és a hely meghatározza, pozitív értelemben relativizálja az értelmezést. És hát nem lényegtelen, hogy egy kisebbségi színház énekel, ordít, nyöszörög erről a dologról. Én szinte nyüszítek… Crnkjovity Gabriella egy fenomenális színésznő, előadó, aki nagyon sajátos, energikus módon tudta magáévá tenni az anyagot, és nagyon élő, felemelő a kommunikációja a közönséggel. Nem lényegtelen az sem, hogy az előadás zenekara a színház technikai személyzetéből verbuválódott. A fénymester hölgy, Mina szólógitározik, az öltöztető Biljana dobol, és a díszletező Aljosa basszusgitározik. Már vagy két évtizede dumálok mindenfelé arról a problémáról, hogy a hatalom, ez esetben az állam, tönkreveri a színházak háttérdolgozói infrastruktúráját. Szinte megszüntetik az intézményes színházak úgymond kiszolgáló személyzetét, az alacsony fizetések, a minimálbéren való tengődés egyszerűen elüldözi a műszaki embereket a színház környékéről is. És ez még fokozottabb probléma a kisebbségi színházak esetében, ahol nem lehet új munkaerőt alkalmazni, növelni, és ezáltal fiatalítani a társulatokat. Senki, a politikai szféra egyik szegmense sem érzi felelősnek magát azért, hogy ezen intézmények jogaiért, körülményeiért harcoljon, akár az adott állam törvényes keretein belül, akár magyarországi, ez esetben anyaországi viszonylatban. Bár ez kétségtelenül helyi, országon belüli probléma.

Szóval röviden: A SZÍNHÁZ ROCK AND ROLL.

Bánhidi Alexandra
Urbán András portré forrása: Újvidéki Színház
Előadás-kép: Orosz Milán