Morális játékok

Borbély Szilárd amoralitás-játékát, az Akár akárkit vitte színre a Kassai Thália Színház, Czajlik József rendezésében. A tragikusan korán elhunyt szerző brutális kortárs látleletet mutat fel ebben a művében, ám nem könnyíti meg a színházcsinálók dolgát, ha fogást akarnak találni a darabon.

A kassaiak előadásának erőssége és egyben gyengéje is az, hogy nehezen találnak kulcsot a borbélyi szöveghez, amely rendkívül határozott és kimunkált struktúrában létezik. Erősség is, hiszen arra készteti az alkotókat, hogy birkózzanak a szöveggel, saját jelrendszert alakítsanak ki hozzá, kreatív megoldásokra szorítja rá az adaptálókat. De ez most gyenge pont is, mivel itt a világépítés nem sikerül egységesen. Nehéz szöveg Borbély Szilárdé és nem pusztán azért, mert a moralitás műfaja már távolra sodródott a mai embertől, bár bizonyára ez is közrejátszik. Patikamérlegen kimért és precízen kidolgozott szóépítmények, gondolat-felhőkarcolók között bolyongva úgy képzelem, hogy szükség lett volna egy olyan forma-bédekkerre, amely a nézőt kézenfogva viszi végig a nyolc példázaton, valahogy ahhoz hasonlóan, ahogy pár napja láthattuk A per előadásának magabiztos, átgondolt és nagyon szépen rétegzett formavilágában.

Érzésem szerint a forma lehetett volna a kulcs ehhez a műhöz is, ám az előadásban ez csak részlegesen mutatkozott meg. Izgalmas volt a kezdés, a maszkok megtöbbszörözött használata, ez rögtön kapcsot teremtett az archaikus formákkal, s felkínálta egy olyan stilizáció lehetőségét, amelyben nagyon is megélt volna ez a szöveg. Sajnos, ez azonban nem vált stílusteremtő erővé az előadásban, holott egy-két ponton meglepően üdének és gondolatébresztőnek bizonyult. A kortársság érzetét is bőven elegendő lett volna a szöveg hullámaira ráfekve megteremteni, a brechti songok tökéletesen hozzák a posztmodern civilizációnk atmoszféráját, szerintem jobban, mint a jelmezek hiperrealisztikus modernsége (jelmeztervező és maszkok: Őry Katalin). A díszlet, bár tetszetősen indusztriális, szerintem sokszor kihasználatlan maradt, hiszen a történések többsége a fémlemez-transzparensek előterében zajlik (díszlettervező: Gadus Erika). Ugyanakkor a már említett songok például egészen jól működnek, és ügyes zenei struktúrát építenek ki az előadásban (zeneszerző: Lakatos Róbert). Összességében azonban elég ambivalens képet mutat a produkció, hol el tud sodorni, hol nem, dinamikája sokszor váltakozik, s nem tud olyan koherens egységet teremteni, mint például az ugyancsak a kassaiaktól látott, néhány évvel ezelőtti Szentivánéji álom.

Pedig nagyon is érdemes időről időre elővenni ezt a darabot, amely tág teret, jó lehetőségeket kínál a különböző, akár homlokegyenest más-más stilisztikájú és hangsúlyú rendezői értelmezésekhez. Már a felütésben nyersen „hozzánkvágja” a gondolkodnivalót: „A koponya kérdezi kezemben, hogy Hamletet fordítni helyesebben nem így kén: Vanni vagy nem vanni? De ki szeretne vanni egy kicsit? És mi jó jöhet a vanás után, kérdezem.” A nyolc kortárs példázat gondosan kimunkált, valóban a középkori moralitás-játékokat idéző ál-archaikus nyelvezettel szól hozzánk napjaink civilizációs betegségeiről, a modern bérrabszolgaságtól a túlfogyasztáson keresztül a médiatorzításokig. Czajlik József rendezésének vannak nagyon értékes pillanatai, de talán még határozottabban mozdulhatott volna az erősebb-stilizáltabb misztérium-jelek irányába. A vége kép éppen ilyen erős hatású, vörös ördögfigurája és a virágkoszorúval ellátott csontváza mintha valamelyik mexikói misztériumjátékból lépett volna elő. Utóbbi feliratot mutat: „memento mori”. Majd ez a felirat megfordul és a „carpe diem” válik láthatóvá. És valóban elgondolkodik az ember: tényleg csak ennyi? Ennyi is elég nekünk, hogy éljünk a mának? Mert úgyis meghalunk? Kiterítenek úgyis… de azonnal berzenkedik bennem valami morális őssejt, hogy ez így nincs rendjén. Hiszen kiterítenek úgyis… hátha jön még valami a vanás után.

Ungvári Judit

Képek: Gáncs Tamás