Ugrás a fő tartalomra

A történetmesélés felelőssége

Az Udvari Kamaraszínház Karády és a szerelem – Ujszászy és a világ című előadása művészekről, politikusokról és kémekről szól. A második világháború idején játszódó, a Karády Katalin énekelte dalokat megidéző drámában az ezredest alakító Krizsik Alfonz színművésszel beszélgettünk.

Milyen kapcsolata van azzal a történelmi korszakkal, melyben a dráma is játszódik?

Az Udvari Kameraszínház legtöbbször történelmi tárgyú darabokat visz színre. E kezdeményezés mellett elköteleződtem én is, és 2016 óta a társulat tagja vagyok. Andrási Attila – aki a darabot írta és az előadást rendezte –, történész is és meglehetősen beható tanulmányokat folytat, melyeket megoszt a társulattal. Én különösen nagyon érzékeny vagyok ezekre a témákra. Most pedig különösen, hiszen, ha nyitott füllel és szemmel járunk a világban, akkor láthatjuk, elég lenne egy szikre ahhoz, hogy valami nagy baj legyen. Sőt, lokális szinten sok helyen nagyon-nagyon nagy baj van. Sokan áldozatul esnek teljesen értelmetlenül a világ különböző helyein. A magyar történelemben, a második világháború alatt is a politikusaink számos hibát elkövettek. Trianon tulajdonképpen megágyazott a második világháborúnak. De úgy vélem, hogy nagyon fontos, sorsdöntő pillanatokban nem sikerült meglépni azokat, mely döntések szükségek lettek volna és talán másképp alakult volna a történelem. Például az a szerep, amit most játszok, egy katonaszerep. Az ezredes a titkosszolgálat főnökének a helyettese, aki átérzi a parancskövetés tragikumát. Egyébként az általam játszott ezredes mártírja a háborúnak: zsidókat mentett, így a nyilasok falhoz állították, lelőtték. De Ujszászyt sem kímélték: Szibériába került, és ott eltűnt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy sem a nácikat, sem a kommunistákat nem szerették. Mitöbb, vajmi kevés választási lehetőségük volt, hiszen a nagyhatalmak már Jaltában eldöntötték a sorsunkat, és nekik ebben a történelmi helyzetben kellett helyt állniuk.

Mire fókuszált az ezredes karakterének megformálásakor?

A katonák – így köztük az ezredes – a történésekben végrehajtó szerepet játszottak az utolsó pillanatban is, és azok, akiknek dönteni kellett volna, sajnos nem hozták meg a megfelelő döntéseket. Én egyébként megpróbálom ezt játszani, hogy ebben a hierarchiában ezredeskésként nem legfelül vagyok és a megfelelő parancsot várom arra, hogy a megfelelő lépéseket megtegyem, de nem kapom meg.


Hogyan árnyalhatja az előadás a Karády Katalinról kialakult képet?

Többévtizeden át az volt az elfogadott nézet, hogy hogy Karády a rossz oldalra áll, holott egyszerűen nem volt lehetősége a jó oldalra állni. Viszont tudomásom szerint ő is segítette a menekülteket. Elmondható, hogy nagyon ellentmondásos személyiség, amely leginkább a kommunikációnak és a történészeknek köszönhető. Úgy vélem, hogy nekünk nincs jogunk ítélkezni fölötte csak azért, mert az én generációm éven keresztül másképp ismerte Karády életét. A történetírás valószínűleg adós az az ő életének hiteles feldolgozásával. Az egyik legproblematikusabb terület a kommunikáció. A felelősség valahol ezen a területen keresendő, hiszen az emberek történeteket szeretnek történeteket mesélni és hallani egyaránt. Ezeket a történeteket a tömegkommunikáció, az internet világában pedig hajlamosak elfogadni igazságnak. Tehát rendkívül nagy a felelősségünk nekünk, színházi embereknek, akik az élő művészetet, a jelen idejű művészetet csinálunk, hogy mi az, amit erről elmondunk.

Lengyel Emese
Képek: Ráthonyi Sára


Megjegyzések

  1. Volt szerencsém látni a darabot premieren, és el mondhatatlanul tetszet még nekem is aki nem tartja magát állandó szinház látogatónak.
    Rendező úr nagyon jó össze válogatta hozzá a színészeket, és különösen jó választás volt a női főszereplő kiválasztása. Orbán Bori teljes mértékben egyé tudott válni a néhai diva, Karády Katalin szerepével, hangjával el bűvöletében a néző közönséget.Én csak gratulálni tudok rendező úrnak, és biztos vagyok benne hogy még nagyon szép sikereket fog a darab elérni itthoni, és határon túli bemutatók alkalmával !!!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...