Ugrás a fő tartalomra

„Már hatodszor kerüljük meg a Földet”

A 38. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján versenyelőadásként volt látható a Déryné Társulat Chioggiai csetepaté című produkciója, Tapasztó Ernő rendezésében. Az előadásról, a Déryné Program missziójáról és a társulati munkáról Tarpai Viktóriával beszélgettünk.

Immár öt és fél éve vagyok a csapat tagja. Decemberben volt a Chioggiai csetepaté bemutatója, amelyben Toni, a bárkatulajdonos feleségét, Pasqua asszonyt alakítom. Ő egy nagyon erőteljes, hangos, cserfes személyiség. Nagyon szeretem az olasz kultúrát és Olaszországot. Ezért is szeretem ezt a szerepet, mert ebben bátran lehetek hangos, bátran használhatom a nagy gesztusaimat, ez az olasz hangulat teljesen betalált nálam. Úgy érzem, hogy a nézőknél is működik, hiszen egyre inkább azt tapasztalom, hogy keresik a vidámságot és a feloldódást a színházban. Ez a darab pedig ezt bőven meg tudja adni.

Az előadás rendezője Tapasztó Ernő, akinek a munkái általában nem hétköznapiak. Mennyiben volt különleges vele dolgozni?

Először dolgoztam Ernővel, és ő valóban nem egy hétköznapi alkotó. Nagyon bátran nyúl az alapanyaghoz, és mindig beleteszi a saját humorát, sajátos látásmódját. Ugyanakkor rendkívül nyitott arra is, hogy mi, színészek mit gondolunk egy-egy jelenetről, ezért ez valóban közös alkotói folyamat volt. Ez sem egy klasszikus Goldoni-rendezés lett. Zeneileg is egészen más irányt vettünk: Unger Balázs írta a zenét, Sényi Fanni a dalszövegeket, Győrfi Csaba készítette a koreográfiát.

Tehát tulajdonképpen egy zenés változat?

Igen, zenés-táncos előadás. Ráadásul elemelte a történetet: itt nem csipkét készítenek a várakozó asszonyok, hanem tésztát gyúrnak. Pizzaillat lengi be az egész előadást. Az előadás végére három pizza is kisül. Azt szoktam mondani, hogy ezt az előadást alaposan megszórtuk mediterrán fűszerekkel.

A Déryné Programmal folyamatosan járjátok az országot. Neked ez mennyire jelentett újdonságot?

Igazából egyáltalán nem, hiszen Beregszászban kezdődött a pályám, ott alakult ki a színházi anyanyelvem. Jó néhány évet töltöttem ott, és ma is a beregszászi társulat tagja vagyok. Ott is rengeteget utaztunk, falvakba, szórványmagyarsághoz vittük az előadásokat, emellett fesztiválokra is sokat jártunk. Ez a fajta színházcsinálás tehát nem volt új számomra. A különbség inkább az intenzitás. Egyik kollégánk kiszámolta, hogy az elmúlt öt és fél év alatt már hatodszor kerüljük meg képzeletben a Földet, annyi kilométert utaztunk már. Van olyan hét, amikor három-négy előadást játszom az ország teljesen különböző pontjain. Hosszú távon azért megterheli az embert. Ugyanakkor nagyon sok szépsége is van. Ez valóban misszió. Ugyanazt folytatom, amit Beregszászon is csináltunk: eljuttatni a színházat olyan településekre, ahol erre egyébként nem lenne lehetőség. 

Mennyire igényel ez másfajta hozzáállást, mint egy kőszínházi lét?

Ehhez valóban kell valami plusz. Egy kőszínházban is fárasztó lehet sok előadást játszani, de itt újra és újra alkalmazkodni kell az adott körülményekhez. Nekem ez sem volt teljesen új, hiszen Beregszászon ehhez szoktam. Ott sokszor nekünk kellett kellékezni, díszletet építeni is. Ez a létforma nagy adag elhivatottságot kíván. A színház mindig sok lemondással jár: nem vagy ott minden ünnepen, családi ebéden vagy születésnapon. Itt ehhez még küldetéstudat és kitartás is kell. Persze vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt mondja a kollégáinak viccesen: „Úgy szeretném már, ha hiányoznátok.” Ilyenkor jó egy kicsit megpihenni, aztán veszünk egy nagy levegőt, és megyünk tovább.

A Chioggiai csetepaté kapcsán említetted, hogy a nézők mintha most jobban vágynának a könnyedebb előadásokra. Ez valóban így van?

Igen, ezt már jó ideje tapasztaljuk. Természetesen mindig lesz olyan közönség, amelyik kíváncsi egy komoly királydrámára vagy egy elgondolkodtató előadásra, de azt látom, hogy a többség most inkább nevetni, kikapcsolódni szeretne. Őszintén szólva én magam is egyre inkább vágyom arra, hogy nevettessek, hogy könnyedebb történetekben vegyek részt. Szerencsére nagyon kevés helyen játszunk félház előtt. Sok településre már többször is visszahívtak bennünket, ami mindig jó visszajelzés.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...