A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház 1984 című előadása kapcsán a rendezővel, Botos Bálinttal beszélgettünk a mű aktualitásáról, adaptációról, valóságkeresésről és a kérdőjelek fontosságáról.
Egy kultikus irodalmi műről beszélhetünk Orwell regénye kapcsán, nem túlzás azt állítani, hogy a mai napig befolyásolja a diktatúrákról, hatalomról való gondolkodásunkat. Nagyon sokszor, sokféleképpen feldolgozták már. Mi volt az, ami téged megfogott benne, ami a leginkább érdekelt, amikor ehhez a műhöz nyúltál? Volt olyan gondolat, ami különösen meghatározta a rendezői koncepciódat?
A feldolgozás nem a sajátom, ez egy létező angol adaptáció. Amikor én ezt elolvastam nagyon régen, akkor azt láttam, hogy Robert Icke és Duncan Macmillan kettőse számomra rettentő izgalmasan bontotta fel a regény szövegét és gondolatiságát. Icke világának jót tett szerintem, hogy Macmillannel dolgozott. A dramaturgiájuk fragmentáltságából és abból, ahogyan a digitális világot ebben lehet használni és amennyi lehetőséget teremt mindez, ezekből azt éreztem, lehet egy kicsit beszélni a valóságban való elbizonytalanodásról, ami korunknak egyre inkább a sajátja. A virtuális és a valós összefonódik, a kettőt szinte már lehetetlen egymástól elválasztani. Ilyen szempontból Icke minden adaptációja jól pendíti meg ezt a vonalat, kiválóan vetíti rá a jelenre a regényt, ráadásul elég sajátos olvasattal teszi mindezt. Ez az, ami a leginkább tetszett. Ahogy ez lenni szokott, kerestük a darabot, mit mutassunk be, és végül emellett döntöttünk. Rendkívül érdekelt a filmszerűsége is ennek az anyagnak. Annyira mást csináltak, mint az addigi feldolgozások, hogy úgy gondoltam, ez az adaptáció izgalmas kihívás lehet a társulatnak és nekem is.
Sándor Júlia dramaturggal együtt újra is fordítottátok Icke és Macmillan adaptációját. Izgalmas döntés új nyelvet adni egy olyan szövegnek, aminek a mondatai szállóigévé váltak. Mi miatt döntöttetek úgy, hogy saját fordítással szeretnétek dolgozni?
Ha angol nyelvű anyaggal dolgozunk, akkor szeretek újrafordítani szövegeket, gyúrni őket, dolgozni rajtuk. Nem minden esetben van ez így, például amikor Tennessee Williamst rendeztem, akkor Zsótér Sándorék fordítását használtam. A saját fordítás egyszerűen olyan szabadságot ad, amit egy kész anyag vagy egy létező nyersfordítás sose tud. Teljesen saját világot lehet így teremteni, kvázi új szöveggel dolgozom. Abban is segít, hogy pontosabban és számunkra találóbban vegyem észre azt az olvasatot és azokat a szándékokat, amiket én látok a szerző mögött. Azt hiszem, így lehet a legjobban megtalálni azt, amit mi szeretnénk és ettől lesz igazán a sajátunk.
Említetted a virtuális és a valós összefonódását, a világunk végtelenül nagy digitalizáltságát, ahol folyamatosan megfigyelik az embert, talán még jobban is, mint ahogy azt Orwell vizionálta, központi kérdése ez az 1984-nek. Szerinted mennyire aktuális ma ez a kérdés?
Annyiban mindenképpen van aktualitása, hogy az a fajta megfigyelés, ami a disztópiában központi irányításként jelenik meg, az mára sokkal demokratizáltabb formát öltött. Valójában már önmagunkat figyeljük meg. Tulajdonképpen olyan szinten terjedt el szinte szó szerint minden abból a perspektívából, ami az 1984-ben megjelenik, hogy talán még aktuálisabb, mint a regény megírásakor volt.
A nézőkben biztosan sok gondolatot ébreszt ez az előadás, rengeteg részén lehet a taps után is elmélkedni, hiszen nagyon releváns kérdéseket vet fel. Mit remélsz, mivel távozik a néző? Van olyan kérdés, aminek örülnél, ha hazafelé menet még mindig ott motoszkálna benne?
Én azt hiszem, hogy inkább a kérdőjelek érdekelnek engem ebben is a leginkább. Ha a néző bármilyen kérdést feltesz magában, akár a valósággal való kapcsolatáról, akár az abba való belenyugvásról, amiben élünk, vagy rosszabb esetben kiúttalanságról, arról, hogy van-e egyáltalán kiút mindebből, akkor szerintem közel járunk a szöveg szellemiségéhez.
Molnár Kata
Kép forrássa: Szigligeti Színház Nagyvárad weboldala
Megjegyzések
Megjegyzés küldése