"Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van." Ez a mottója az Újvidéki Színház Utópia – Zenés színházi emlékeztető a jobb élethez című előadásának Urbán András rendezésében. A mondat nem hagy sok kérdést maga után, egyszerű könnyedséggel, mégis szigorúan biztosítja saját igazáról olvasóját. Megkérdőjelezhetetlenül masírozik előre, mint a katona, aki a teljes bizonyossággal szabadítja fel az elnyomottakat. Nem a fegyveréből süvítő golyóval öl, hanem azzal, hogy rámutat álságosságunkra. „Nem gondoltál úgy igazán bele az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának jelentőségébe, mikor legutóbb forgattad, igaz?” – kérdezi. A válasz a szégyenbe való belepusztulás. „Hát, nem gondoltam bele. De most megtettem, köszönöm.”
Urbán előadása minden színházi konvenciót nélkülözni kíván formai értelemben, és teszi szinte maradéktalan sikerrel. Ezen a koncerten minden szám szövege az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. A zenészek az Újvidéki Színház díszítője, öltöztetője és világosítója (Aljoša Tasovac, Biljana Šunjka Crnojević, Mina Stojanović), a zenekar frontembere Mészáros Crnkovity Gabriella, színésznő. A Nyilatkozatot hallgatjuk, fejezetekre, vagyis számokra bontva, néhol megszakítva a performativitás elemeivel. Az első tudatosan különös, szembetűnő elem Mészáros Crnkovity Gabriella vörös ruhája, mely testéhez tapad, de a bársony omlásának redői, árnyékai rá vannak nyomtatva, ezzel is jelezve a látszat mögött megbúvó igazságot. Szintén igaz ez hosszú, militáns jellegű csizmájára, amely bár be van fűzve, oldalán végigszalad a cipzár. Minden a felszabadító szembesülés irányába vezet, a megtisztulás pedig nem is marad el, sőt, szinte tálcán nyújtja az előadás értelmezési lehetőséggént, mikor a színésznő egy kancsó vizet tálkába önt, és megmosakszik. Ha akarom – hiszen szabad vagyok gondolataimban, ahogy azt a koncertelőadás deklarálta igen súlyosan – új keresztség ez, olyan, amiben radikális az emberségesség. Az egykori AIOWA csoport ideologikusságát idéző, kőkemény felelősségvállalással telt, egyenlőség-, elfogadás- és szabadságvágyba oltott, mindent elsöprő energiával dolgozó fellépés ez.
Talán nem lehet ennél többet általánosságban elmondani, hiszen történet klasszikus értelemben nincs, vagyis a történet maga az emberiség története, azok a tragédiák és katartikus pillanatok, amelyek évezredek során abba az egyetemesen elfogadható igazságba torkollottak, amit ez a Nyilatkozat jelent; és szerepek sincsenek, mert mindenki a színpadon azon dolgozik, hogy ezt az emberség iránti hűséget átüsse a fejeken. A hangszerek is erre szolgálnak – hozzá kell tennem hatásosan. Irena Popović Dragović zenéinek ereje remek összhangban mozog a frontember testével, ami egyszerre válik megafonná – a lényeg kihangosításának érdekében –, majd adott ponton védelmező, életet adó és elvevő ősanyává, a színház logója által díszített pólója révén dolgozóvá, incselkedő nővé, a Szabadsággá, „aki” vezeti a népet, és végül gyermekjátékok izzítójává. Sosem szerepfelvételről van szó viszont, minden jelmez, vagy kellék a gazdag előadói perszóna szerves eszközévé válik, az előadás akkor sem tér el a tárgytól, mikor a koncertben rövid szünet következik: a színésznő jelzi, a pihenést és szabadidőt is jogunk van megélni, és a közönség mintha már kapisgálná a lényeget, maga is pihenését tölti ezekben a percekben, köhécselés, duruzsolás hallható. A menetelés a felismerés, felszabadulás irányába nem állt meg.
Urbán András előadása – mely nem is előadás, inkább beavatás valami közismertbe, amit elfelejtettünk, és most maga pőreségében, megtámogatva finom és kevésbé finom hatásokkal, asszociációkkal, sőt még vállalt illusztrációval is, újra felfedezünk – vállalja a szabadság felelősségét, mert mást nem tehet, ahogy mi sem, hiszen olyan gyorsan kipukkan az élet, mint az előadás végén a szappanbuborék.
Korda Bonifác
Képek: Orosz Milán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése