Két előadással is szerepel a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválján Sebestyén Aba, mindkettőt rendezőként jegyzi. A marosvásárhelyi alkotó számára ráadásul különleges alkalom ez, hiszen évfordulót ünnepel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is és az általa alapított Yorick Stúdió is. Előbbi 80., utóbbi pedig 20. jubileumát üli 2026-ban. A Kisvárdai Lapok először a jeles alkalmakról kérdezte a színész-rendezőt.
Ez akár jelképes is lehet, hiszen koprodukciós előadás született a két társulatod között... Egy kicsit még ejtsünk szót a Yorickról, mert az elmúlt 20 év alatt ez egy jelentős kísérleti műhellyé nőtte ki magát. Milyen indíttatásból alapítottátok annak idején ezt a kis társulatot? Melyek voltak az elmúlt két évtizednek a legfontosabb állomásai?
Bár a színházban jó feladataim voltak, nem panaszkodhattam, de keresni kezdtem a szakmai kihívásokat. Az egyetemen 2002-től tanítottam, és ott fogalmazódott meg, hogy jó volna fejlődni, új utakat keresni, merészebben kísérletezni új színházi nyelvekkel, új kortárs darabokat bemutatni. Ezért hoztuk létre néhány kollégával együtt ezt a formációt. Aztán az első 3-4 év után megtaláltuk azt a fajta színházi rést is, amiben mi hiánypótlóak tudunk lenni. Elkezdtem kortárs és új szövegek bemutatásával foglalkozni, és ezeken keresztül nagyon aktuális, fontos társadalmi, szociális problémákról, tabutémákról is tudtunk beszélni a színház segítségével. Elindítottam úgy 15-17 éve egy olyan projektet, ami akkor úttörő volt a maga nemében. Ez voltaképpen egy kultúraközi párbeszéd a románok és a magyarok között, a kortárs dráma szemszögéből. Minden évben mutattunk be kortárs magyar és román drámaíróktól darabokat. Persze mind a kettőt lefordítottuk, feliratoztuk, és ezzel bevonzottunk román közönséget is. Létrehoztam román alkotókkal közösen is előadásokat, például Gianina Cărbunariuval a 20/20-at, amivel szintén megfordultunk annak idején a kisvárdai fesztiválon, és nagy szakmai sikernek örvendett. De a legfontosabb, hogy elindítottunk egy addig nem létező kulturális párbeszédet.
Érdekes, hogy idén Kisvárdán is a kortárs sorozatból szerepel a programban egy Elise Wilk- és egy Székely Csaba-darab. Miről szólnak, miért aktuálisak ezek most?
Az Alaszka egyfajta múltfeldolgozással foglalkozik anyák és lányok többgenerációs, öröklődő traumáin keresztül tesz történelmi utazást a kommunizmustól a napjainkig. Az Egy diktátor születése előadásában pedig napi politikától mentesen próbáltuk megvizsgálni a mindannyiunkban jelenlévő „kis zsarnokot”, s azt, hogyan lehet őt tetten érni magunkban. És mindezt olyanfajta humoros, groteszk köntösben ábrázolni, hogy valahogy mégiscsak tükröt tartson a jelenünknek. Ugyanakkor felkiáltójel is legyen, hogy ne tűrjük magunk körül, magunkban és embertársainkban a zsarnokságot, mert az veszélyes lehet.
Milyen szerepe van a kisvárdai fesztiválnak az életedben, a szakmai pályafutásodban?
Fiatalkorom óta nagyon fontos szakmai találkozó volt ez, és talán az egyetlen, ahol olyan szakmai fórum és megbeszélés alakult ki, amiből nagyon sokat lehetett tanulni. Nagyon fontos visszajelzéseket kaptunk itt számunkra mérvadó színházi emberektől. Ugyanakkor találkozási pontot is jelentett, hiszen itt tudtunk beszélgetni a felvidéki, vajdasági, kárpátaljai kollégákkal, rácsodálkozhattunk, hogy ők hogyan csinálnak színházat, fontos barátságok is születtek Kisvárdán. Sokszor gondolok nosztalgiával a régi időkre. Bízom abban, hogy most is legjobb formáját hozza mindkét előadásunk, hozza azt az erőt, tisztaságot és őszinteséget, amiért szeretjük játszani.
Ungvári Judit
Kép forrása: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Megjegyzések
Megjegyzés küldése