Interjú Kocsis Annával és Balogh Attilával a nagyváradi Szigligeti Színház Villámcsapottak c. zenés improvizációs revüjéről. Hogyan is történt?
Milyen koncepció mentén kezdett formálódni a Villámcsapottak?
K. A.: A rendező, Kincses Réka, aki egyébként tanított engem Marosvásárhelyen az egyetemen, berlini filmrendező is, és szeretett volna csinálni egy dokumentumfilmet a villámcsapott emberekről. Ezekből az emberekből szeretett volna dokumentumfilmet csinálni, de az nem jött össze, és elhozta hozzánk ezt a témát. Először úgy volt, hogy ezeket a karaktereket kapjuk meg, de közben volt egy workshop, ahol azt kérte, hogy mindenki mondjon az életéből egy olyan történetet, ami megváltoztatta az életét. Nem muszáj, hogy villámcsapás legyen, csak valami hasonló. Mindenki elmesélte, és végül ez lett az alap. Egy-két villámcsapott történetet is beleszűrtünk, de a saját ,,villámcsapásaink” lettek a kiindulópont. Kiválogattuk a jó sztorikat, és ezekkel workshopoztunk, sokat beszélgettünk, és így állt össze a történet.
B.A.: Az előadás nagy része improvizációból és valós történetekből épül fel. Réka körbekérdezte a társaságot, milyen megmagyarázhatatlan élményeik vannak, és ezekből születtek a jelenetek. A dramaturgiával ezeket helyzetekké formálták: ki milyen szerepet kap, milyen helyzetbe kerül.
A szerepek nem mindig a valós személyekhez kötődnek, hanem átalakított, sűrített változatok. Egy-egy történetből több variáció is lehet, és a színészek ezekben játszanak, de sokszor saját élményként is kezelik.
Az előadás improvizatív, de vannak fix jelenetvázak és kijelölt célok, hogy hova kell kifussanak a jelenetek. A jeleneteket sokszor „kitaposott ösvények” alakítják, mert ami jól működik, az ismétlődik, de ettől még bármikor el lehet térni. Ebben a közegben a modern gondolkodás és a hiedelmek természetesen élnek együtt.
Az előadásban melyek voltak a ti történeteitek, ha voltak?
B.A.: Az enyém nem került be.
K.A.: A baleset. Ahol a halott nagypapámmal találkoztam a volán mellett. Akkor, ott megállt az idő. Ezt sűrítve építettük be a történetbe: egy kapcsolati veszekedés miatt indultam el éjjel Temesvárra Nagyváradról. Nem pontosan így történt, hanem össze van sűrítve minden. Ez a trauma feldolgozása is volt egyben, és sokat segített a kapcsolatunkon. Nagyon sokat veszekedtünk, de felszabadító volt kimondani és színpadra vinni mindezt. Ott legálisan bármit ki lehet mondani, nem marad bent a feszültség.
Ez játék is: a saját történetem, de ugyanúgy egy szerep, mint bármelyik másik előadásban. A saját anyagom, mégis játék.
Megpróbáljuk a veszekedéseket az előadásokban is újra előhívni, ugyanazokat a pontokat aktiválni. Mivel nagyon ismerjük egymást, látjuk, amikor a másik „játszik” vagy erőlteti, és ilyenkor nem tudunk igazán jelen lenni. Ilyenkor inkább megállunk, vagy kimondjuk, hogy nem működik, túlságosan szeretjük egymást ehhez, és kilépünk. Nem tudunk kamuzni egymás előtt, így a nézők előtt sem.
Emlékeztek-e a legszebb nézői csodatörténetre?
K.A.: A legszebb nézői történet egy bácsihoz kötődik, aki sztrókot kapott, kómába esett, és közben eladták a lovait. Felébredve az volt az első kérdése, hogy miért adták el őket. Azt mondta, a kómában mintha kilépett volna a testéből, és látta, mi történik. Ez nagyon megrázó és szép történet volt, még most is kirázott a hideg.
B.A.: Volt egy asszony, a lányával volt az előadáson, aki azt mondta, rengeteg betegség és műtét ellenére csoda, hogy életben van, és egyáltalán bent ülhet az előadáson. Nagyon megrázóan mesélte, és hihetővé vált, amit mondott. De a mai holokausztos, demencia-történet is kemény volt.
Stan Lilla-Aliz
Kép: Nagy Boglárka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése