Díszvendégként vesz részt a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján Eperjes Károly, a Magyar Színház művészeti vezetője. A színművészt a határon túli színházakkal való kapcsolatáról és a kisvárdai fesztivál jelentőségéről is kérdeztük.
- A fesztivál fő profilja, hogy határon túli magyar társulatoknak teremt találkozási lehetőséget és megmérettetést. Ez ön szerint miért lehet fontos a mai világban, amikor ma már szabadabban átjárhatók a határok, sok színház megjelenik a magyarországi fesztiválokon is. Amikor indult a fesztivál, a '90-es években még nehézkesebb volt ez. Miért lehet egy ilyenfajta fesztiválnak létjogosultsága a magyar színházi palettán?
- Először is az nagyon jó, hogy az évad végén rendezik meg, amikor már a társulatok jobban ráérnek, és akkor, akinek van rá módja, meg tudja nézni, és kap egy összképet. Gondolom, hogy a kulturális minisztérium képviselői és mások sem tudnak elutazni mindenhová, hanem elmennek egy ilyen fesztiválra, és képet kapnak a határon túli magyar színjátszásról is. Több fontos értelme van. Sajnos mindenki nem tudja megnézni, de hát hál' Istennek fölvételek is vannak róluk, a televízió is szokott erről egy összeállítást adni, úgyhogy ez jó, ez nagyon helyes, hogy az anyaország ezzel törődik. Én nagyon fontosnak tartom.
- Önnek mennyire van rálátása egyáltalán a határon túli színházakra, milyen élményei vagy benyomásai, tapasztalatai vannak ez ügyben, milyen műhelyeket ismer?
- Naprakészen nem vagyok, ha naprakész lennék, akkor nem csinálhatnék saját dolgokat, mert azok nagyon lekötnek engem. De tisztában vagyok vele nagy vonalakban. Tehát ha most azt kérdeznék, hogy mi megy Kassán, vagy mit próbáltak legutoljára Komáromban, Szabadkán, Sepsiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Nagyváradon, azt nem biztos, hogy meg tudnám mondani, de hogy ott kik dolgoznak, milyen szellemiségben dolgoznak, azt azért tudom.
- Miért fontos, hogy ezek a műhelyek megmaradjanak, illetve, hogy megmaradjanak magyarnak?
- Ez a legfontosabb. Ez a legfontosabb. Ennél nem is tudok fontosabbat mondani. A trianoni fájdalom miatt ez, úgy gondolom, hogy az egyes számú feladat. Egyéb, más feladat is lenne, de az már az egész magyar színjátszást érinti. Ez egy látlelet egyébként mindig, a kisvárdai találkozó, az látlelet. Látlelet a válogatókról, látlelet a határon túli színjátszásról, reflektál a magyar színjátszásra is.
- Lát-e markáns különbségeket az anyaországi színjátszás és a határon túli színjátszás között? Mi az, ami különbség?
- Színház és színház között van inkább különbség, rendező és rendező között van különbség.
Van egy nagy közös örömünk, a nyelvünk, és ez fantasztikus. Ezt másként szólaltatja meg ez a rendező, az a színház, egészen más-más módokon szólalnak meg. Azt természetesen mindenki látja, hogy a román színháznak erős hatása van az erdélyi színjátszásra. A szláv színjátszás hatással van a beregszászira, azt nem tudom, hogy a felvidéki, tehát a komáromi vagy a kassai színházra mennyire volna hatással a szlovák színház, azt nem érzékelem. Nyilván valamelyest igen. A szerb színház is hatással van a vajdasági színjátszásra, azt lehet mondani, de ez mindig emberfüggő, meg korfüggő. Tehát más volt a szabadkai színház húsz évvel ezelőtt, más most. Szóval ez változik. Attól függ, hogy ki a vezető, milyen csoportok jönnek ott össze. Ez sokat változik, ez nagyon-nagyon sokat változik. Harag Gyuri bácsi például, vagy a Taub János óriási hatással volt például az idehaza levő színházra is. És gondolom, hogy ez vice versa így van. Tudom, hogy a Bulandra Színház mennyire szerette meghívni annak idején a Nemzeti Színházat vagy a Vígszínházat. Tehát valamilyen szempontból mi is hatással voltunk rájuk. De ez mindig változó.
- Önnek kik vagy milyen előadások jelentették a határon túliak közül a legmaradandóbb, vagy legmarkánsabb élményeket? Volt-e ilyen, ami megmaradt önben?
- Az a székely színház, ami Marosvásárhelyen volt egy időben, nagyon nagy hatással volt az egész magyar színjátszásra. A Tompa Miki bácsi-féle, meg a Harag Gyuri bácsié. Aztán a Tompa Gabi-féle, a Bocsárdi-féle megint más. Másként hatottak rám. A felvidéki színházakról ugyanígy tudok beszélni, és a délvidékiekről is, de ahogy látom, van egy „divatkórság” az egész magyar színjátszásban, tisztelet a kivételnek, és ettől nem mentes a határon túli színjátszás sem. De ez, azt gondolom, hogy világjelenség. Tehát most amennyire a világ vajúdik minden szempontból, nemcsak itt, hanem a Közel-Keleten vagy Nyugat-Európában is vajúdás van, ez kihat a színházra is, most egy ilyen vajúdó korszakban van a színházi világ.
- A színház, ahogy mondja, általában is problémákkal néz szembe, hiszen egy olyan korszakban élünk, ahol azért nagyon sok mindenféle más inger éri az embereket, de mondjuk ezek a színházak, vagy ezek a színházi műhelyek azért mindig egy közösséghez kapcsolódnak. A közösséghez való kapcsolódás tekintetében lát-e esetleg különbséget? Tehát, hogy Magyarországon egy picit „hígabbak” vagyunk-e ebből a szempontból?
- Nem, szerintem ugyanazt látom, a színházi műhelyek mindig emberek és ízlések köré csoportosulnak. Tehát Sepsiszentgyörgy elsősorban Bocsárdi köré szerveződik, Nagyvárad Novák Eszter köré. De ez megfigyelhető volt máshol is, a Vígszínház az ugye, Várkonyié volt, oda csatlakozott Horvai, Kapás, később Valló, amikor a Katonában ott volt Zsámbéki és Székely, ahhoz jött Ascher, akkor annak az aurája bontakozott ki. Most úgy látom, hogy jobban inkább a Székely Kriszta, most már Máté Gábor is visszább vonul egy kicsit, de nem tudom, hogy mennyire, most az Örkényben is van egy változás, mert ott Mácsai Pali vette vissza magát, nem tudom, hogy mennyire. Ez emberektől függ. És ebben szerepe van a ránk ható külföldi színházi előadásoknak is. De hát a színházak mindig személyiségek vagy egyéniségek köré szerveződnek, én legalábbis így látom. Aztán valamelyik sikeresebb, valamelyik kevésbé. Valamelyik szeret népszínházat csinálni, hogy öröme legyen - ha szabad így mondanom – a truvájokra kevésbé kíváncsi közönségnek is. Egyik ilyen, másik olyan. Azt látni, hogy ha egy erős személyiség valahol kinövi magát, akkor oda egy komoly társaság gyűlik össze. Hogy aztán ennek milyen a színvonala, azt sok minden befolyásolja.
- Nyilván különböző színházi formákat használnak ezek a műhelyek, de mi az, amiben mi tanulhatunk tőlük? Mi az, amit ők tudnak nyújtani nekünk?
- Hát az, hogy egyáltalán magyarul beszélnek, azt örömmel venném, hogyha a nyelv ápolása minden színházban ilyen minőségű lenne. Annak is örülnék, ha a nagy modern truvájok mellett fontos maradna a szó, ez kezd ugyanis háttérbe szorulni, és ennek nem nagyon örülök. De látom, hogy ezzel mindenki küszködik, annak azért nagyon örülök, hogy ennek ellenére ők még magyarul hoznak létre darabokat. Ez már szerintem a válság jele, hogy a vizualitás meg a forma sokszor elnyeli a tartalmat, ami természetesen a szóban gyökerezik. Vissza kellene találnunk a szavainkhoz.
Az interjút Ungvári Judit készítette
Megjegyzések
Megjegyzés küldése