Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című, a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Nemzeti Színház koprodukciójában látható drámája hazájában a keletkezése idején két, egymással merőben ellentétes véleményt váltott ki. Amíg Konsztantyin Sztanyiszlavszkij „egy zseni művének” tartotta, addig Sztálin elvtárs „üres és ártalmas” irománynak bélyegezte. S mivel ez utóbbi sokkal döntőbb, sőt, mindent eldöntő volt a Szovjetunióban, Erdman 1920-as évek végére elkészült műve évtizedekig porosodott az asztalfiókban, míg végre 1969-ben bemutathatták, de akkor sem otthon, hanem Svédországban.
Nos, az azóta ismét csak eltelt évtizedek szerencsére Sztanyiszlavszkij véleményét igazolják, hisz a színházak előszeretettel játsszák Az öngyilkost. Olyannyira, hogy pár éve az itteni seregszemlén is láthattunk belőle egy adaptációt a Nagyváradi Szigligeti Színház jóvoltából, idén, 2025-ben pedig a fent említett koprodukcióban tárult elénk egy újabb színpadi változat.
Egy olyan adaptáció, amely a Sztanyiszlavszkij által zseninek tartott szerző művét zseniálisan használja fel, pontosabban: értelmezi újra és aktualizálja. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése nem akar bennünket, nézőket félrevezetni: rögtön az elején egy plakátfelirat formájában közli velünk, hogy ez az előadás Erdman műve nyomán keletkezett, azaz senki se kérje rajta számon egy az egyben az eredeti drámát. S miután ezt tudomásul vesszük, a rendező és a csodálatos színészek egy olyan másfél órás „bulit” biztosítanak számunkra, amely az eredeti mű hősét, Podszekalnyikovot és a körülötte kialakuló abszurd helyzetet - mely szerint ez a figura az elején eldönti, hogy végez magával, és mire meggondolja magát, a körülötte élők mindegyike a maga nevében, a maga képviselte eszméiért követeli tőle ezt a tettet – még elrajzoltabb kacagtatásba ágyazza. Teszi mindezt a kiváló színészeknek hála, úgy, hogy az eredeti orosz szereplők az ukránt, az oroszt és a magyar nyelvet törő és ötvöző, ugyanakkor a drámában felvázolt eszméiket mégis megtartó figurákká válnak, s vezetőjük itt az Erdman-mű öreg és megfáradt Szása bácsija helyett az a fiatalos és lendületes „Sanyi” (Ferenci Attila), aki aztán a hátán viszi a bulit.
Azt a bulit, ami akkor indul be igazán, amikor minden egyes szereplő elhiszi: a szintén zseniálisat alakító Sőtér István megformálta Podszekalnyikov valóban végez magával a kedvéért, és ennek apropóján jó pravoszláv szokásokhoz híven kívánja elbúcsúztatni. Ez a jelenet a maga rendkívül szórakoztató módján nem csupán a csúcsa ennek az Erdman-átiratnak, de a színpadkép zseniális megkettőzésével a lényegi mondanivalót is közvetíti a DJ-vé avanzsáló Szása-Sanyi celebrálta „ereszd el a hajam” közben. Podszekalnyikov ugyanis egy emelvényen állva, s ezáltal kiválva a tömegből, miközben halni már nem, csak virslit zabálni óhajt, elmondja azokat a kulcsmondatokat az Erdman-műből, amivel egyrészt megmarad a dráma eredeti mondanivalója, másrészt a háttérben bulizók „kommentjeivel” mindez aktualizálódik is. A „minek éltem, a statisztikának”?, a „létezik-e túlvilág?”, a „beleszerettem a hasamba” mellett, amikor ezt a mondatot halljuk: „nézzünk szembe a történelemmel”, a háttérben a színészek a ’70-es évektől napjainkig húzódó slágereket idéznek, ám a történelemmel való szembenézés itt már nem csupán a halottbúcsúztató zenei aláfestésével egyenlő. Nem, mert kiegészül még egy, már nem erdmani, hanem ezen adaptácóiba gyönyörűen beleillesztett mondattal: „amikor a rádió bemondja, hogy kitört a háború, már nem azt kérdezzük, hogy mi végre, milyen eszméktől vezérelve, hanem az első gondolatunk ez: »csak nehogy engem is behívjanak«”.
Azaz, ahogy az eddigi, Kisvárdán (is) látható előadásaikban, ez a társulat, amely az orosz-ukrán háború miatt jelenleg a hazájától távol, számkivetettként, a Nemzeti Színházban próbál, most, ezen Erdman-átirat apropóján sem akar és nem is tud eltekinteni a jelenleg fennálló helyzettől. Még akkor sem, ha egy ilyen őrületes „bulit” nyom le előtte a színpadon. S ezzel ismét csak aktualizálja, pontosabban, ezzel aktualizálja igazán az erdmani mondanivalót: azt, hogy vajon miért akarja mindenki a halálomat, amikor minden vágyam, hogy éljek, hogy élhessek?
Gyürky Katalin
Képek: Ráthonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése