Egy különleges vizsgaelőadással találkozhatott a közönség a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiváljának harmadik napján. Polyák Anita Petőfi Sándor klasszikusát, a János vitézt mutatta meg – egészen új szemszögből. A monodrámában Iluska történetét csuhébabák, játékdoboz és néhány könnyen lecserélhető jelmez segítségével mesélte el, amelyekkel minden szereplőt megelevenített. A fiatal színésznővel az előadás hátteréről, az utazó színházi létformáról és az otthonról is beszélgettünk.
Milyen emlékeid vannak a János vitézről? Van valami személyes kötődésed gyerekkorodból?
Gyerekkoromból csak halvány emlékeim vannak róla – talán láttam egy részletet tévében. A nevek, Iluska és János vitéz, ismerősek voltak, de akkor még nem mélyültem el benne. Az igazi kapcsolat az egyetem alatt született, amikor ez volt az első előadás, amelyben beállhattunk a Nemzeti Színházban. Akkor értettem meg igazán, mennyire mély és összetett történet ez. Úgy gondolom, hogy a János vitéz nem csupán gyerekeknek szól – sőt, elsősorban nem is nekik. Olyan értékeket és tanításokat hordoz, amelyek minden korosztály számára fontosak lehetnek. Ezért is szerettem volna, hogy az én generációm is újra felfedezze.
A nézők számára úgy tűnt, mintha Iluska szemszögéből mesélnéd el a történetet. Valóban így közelítettétek meg az előadást?
Igen, abszolút. Amikor Vidnyánszky tanár úr (Vidnyászky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, a szerk.) felvetette, hogy vállalja-e valaki az egész János vitéz megtanulását és előadását – erre jelentkeztem. Nem is akarta elhinni, hogy tényleg megtanultam; de megtettem, és ő segített a színpadra állításban. A legelső gondolatom az volt, hogy ne a megszokott módon nyúljunk hozzá. Nem akartam csak Jancsiról szóló monológot, hanem Iluskát szerettem volna jobban előtérbe helyezni. Ő is egy motorja ennek a történetnek, még ha háttérbe is szorul. Az az izgalmas ebben a megközelítésben, hogy miközben mindenki ismeri Jancsi utazásait, Iluska sorsa gyakorlatilag homályban marad. Ezt akartam kibontani – hogyan élhette meg ő mindazt, ami Jánossal történt.
Végleges verzióját ismerhettük meg itt a produkciónak?
A darab még mindig alakul – újabb és újabb részeket írunk hozzá Iluska szemszögéből. Van egy bevezető, egy középső rész és még tervezünk mást is. Ha minden jól megy, szeptemberben mutatjuk be a Nemzeti Színházban a végleges változatot.
Most elég mozgalmas életet élsz: Kaposváron tanulsz, Budapesten dolgozol, és Kárpátaljára is jársz. Miért tartod fontosnak, hogy otthon, Beregszászban is játsszál?
Valóban sokat utazom. Most végeztünk Kaposváron, már csak a diplomaosztó van hátra. Amikor leszerződtem a beregszászi színházhoz, tudtam, hogy ez sok utazással jár, de éppen ez vonzott. Nemcsak az a cél, hogy eljátsszuk az előadást egy kőszínházban, hanem hogy elvigyük azokat olyan helyekre is, ahol nincs színház, nincs lehetőség eljutni rá. A Déryné Program révén is sok ilyen helyre eljutunk. Úgy érzem, ez nemcsak munka, hanem küldetés: élményt vinni az embereknek, és egyben a beregszászi színházat, a Nemzeti Színházat is képviselni.
Tudnál mesélni arról, milyen érzés volt otthon, Beregszászban játszani ezt az előadást?
Legutóbb februárban játszottam otthon. Márciusban is mehettem volna, de a budapesti elfoglaltságok miatt nem tudtam. Amikor azonban ott voltam és előadtam a János vitézt, a végén, amikor Tündérországba érkezik Jancsi – hát ott, a nézőtéren, az ismerős arcokat, a szeretteimet, barátaimat, szomszédokat láttam. Akkor azt éreztem: ha meg kellene fogalmaznom, nekem mit jelent Tündérország, akkor az az otthon.
Nem először vagy Kisvárdán. Milyen érzésekkel várod a következő előadást, Az öngyilkos című darabot?
Igen, tavaly is voltunk már itt versenyelőadással. Akkor megkaptam a legígéretesebb fiatal színész díját, ami nagyon nagy megtiszteltetés volt. A szakmai visszajelzés mindig fontos – hiszen mi belülről éljük meg a szerepeinket, és sokszor nehéz objektíven látni magunkat. Az ilyen találkozások nemcsak a szakmai fejlődés miatt fontosak, hanem azért is, mert ezek ünnepi alkalmak. Olyan kollégák, barátok találkoznak itt újra, akik évek óta nem látták egymást. Ezért Kisvárda mindig különleges számunkra.
Ráthonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése