Molnár Ferenc Liliom című művével szerepel a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az idei fesztiválon. Méghozzá rendhagyónak mondható feldolgozásban, hiszen az előadás gerincét a Tankcsapda együttes emblematikus számai alkotják. A darab rendezőjét, Albu Istvánt először legutóbbi elismeréséről kérdeztük, hiszen május végén két UNITER-díjat is besöpört szatmárnémeti rendezése, a III. Richárd.
- Mennyire jelentős az, hogy a román színházi szakmában ilyen elismerést szereztél?
- Természetesen nagyon-nagyon örülök, hiszen ez a legrangosabb elismerés, ami megkapható Romániában, régebben mindig álmodoztam is erről, de ma már átértékelődött ez nálam, nem feltétlenül az ilyen elismerések tesznek boldoggá. Persze az nagyon-nagyon jó dolog, hogy az UNITER nyit az erdélyi magyar színházak felé, és ez most nyilvánvaló volt, hiszen nemcsak minket jelöltek, hanem több jelölést is kaptak az erdélyi magyar színházak. Tényleg minden erdélyi színházban születnek jó és értékes előadások, fontos, ha észreveszik.
- A most 40 éves gyergyói társulat szinte minden évben jelen van itt, Kisvárdán. Mennyire tartod fontosnak a kisvárdai fesztivál létét? Mi a jelentősége annak, hogy itt a fő profil a határon túli színházaknak egyfajta szemléje?
- Minden változik sajnos, vagy sem, így a kisvárdai fesztivál is. Jól emlékszem, amikor még főiskolásként jártunk ide, egyrészt nem nagyon voltak még más fesztiválok, másrészt teljesen más volt a hangulata. Ezt a hangulatot egy picit hiányolom. Megváltozott az életünk, megváltozott az időhöz való viszonyunk, ma már sajnos, sem időben, sem pénzben nem tudja megengedni magának sem a fesztivál, és egyik társulat sem azt, hogy végig jelen legyen a fesztiválon, megnézzék egymást, találkozzanak egymással a társulatok, a színészek, az alkotók. De ugyanezt tapasztalom például a gyergyói Kollokviumnál is. Annyira elkezdtünk sietni és olyan sokba kerül minden, hogy sajnos ezek a találkozások ma már nem történnek meg, vagy nem úgy történnek meg, mint ahogy régen, aminek még varázsa volt. Megnőttek az igények, teljesítési kényszerben vagyunk, de talán egyszer eljön az az idő, amikor visszatalálunk egy picit annak a fontosságához, hogy lássuk egymást, halljunk egymásról, beszélgessünk egymással.
- Érdekes, hogy mostanában több Liliom-előadás is született magyar színházakban. Ez vajon minek köszönhető szerinted? Mi az, amit ma észre lehet venni ebben a darabban? Te például miért nyúltál hozzá?
- Nem tudom, miért jött elő most ennyi Liliom. Lehet, hogy valahol telepatikusan kapcsolódunk egymáshoz, de viccet félretéve, az én szempontomból általában nem úgy történnek a darabválasztások, hogy akkor most ez nagyon aktuális, és én azt szeretném megcsinálni. Persze biztosan hatással vannak rám is a világ dolgai, a környezetem dolgai, de nem tudnám megmondani, hogy a Liliomot miért éppen most vettem elő. Egész egyszerűen most talált meg engem és azt sem szabad elfelejteni, hogy Liliomot csak úgy szabad szerintem játszani, hogyha van egy olyan színészem, aki képes erre. Azt éreztem, Faragó Zénó most megérett erre. Az utóbbi években azt is fontosnak tartottam, hogy foglalkozzak azzal a kevés jó magyar darabbal, amink van. Nem tudom, egyébként lehet, hogy van egy ilyen körkörösség a világban, egy ilyen spirálszerű mozgás, és tulajdonképpen nagyon kevés témánk van a színházon belül is, ugyanazok ismétlődnek, így néha egy-egy mű felerősödik.
- Az is érdekes egyébként, és kicsit össze is köti ezeket a Liliom-feldolgozásokat (persze ez más Molnár-daraboknál is előfordult mostanában), hogy az alkotók kirántják a megszokott – mondjuk így – polgári miliőből, a századelő nosztalgikus hangulatából, illetve a realisztikus színjátszásból, és más stilisztikával, más esztétikai igénnyel közelítik meg. A gyergyói előadás is ilyen, úgy láttam. Miért ezt a megközelítést választottad?
- Eleve messze vagyunk azért mi Budapesttől, másként viszonyulunk a Liget-nosztalgiához, nem fontos számunkra. Nem úgy van közünk emiatt a Liliomhoz, legalábbis nekem semmiképp, mint akár egy magyarországi alkotónak. Eleve másféle irányzatot képvisel a színházunk is, és lehet, hogy bátor dolog kijelenteni, de talán az erdélyi magyar színjátszás eleve egy picit másfele tart, mint a magyarországi színjátszás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyik jó, a másik rossz, egész egyszerűen más. A megszokások vagy elvárások engem amúgy sem érdekeltek soha. Én olyan színházat csinálok, amilyet én érzek. Ez érvényes a Liliomra is, nehéz megmondanom, hogy ez most mennyire „elrugaszkodott”, minden csak nézőpont kérdése. Nekem egyáltalán nem tűnik elrugaszkodottnak. Aztán majd kiderül, kinek tetszik ez és kinek nem tetszik.
- Ha röviden kéne jellemezni, akkor milyen a te Liliomod? Mi a központi gondolata vagy fő szervezőereje az előadásnak?
- Ezt mindig nagyon nehéz megfogalmazni, különösen egy mondatban. Soha nem úgy gondolkodok egy darabról, hogy ezt vagy azt akarom kihangsúlyozni. A legfontosabb az volt számomra, hogy bizonyos problémákkal egyáltalán foglalkozzak, és a Liliomban több emberi probléma is felmerül, legyen szó akár lázadásról, megbocsátásról, szerelemről, szeretetről. Lényegében emberi sorsokról szól ez is, elsősorban a Lilioméról, Julikáéról is, de továbbmenve, Muskátnéról, a Ficsúrról és így tovább… Valahogy ezeknek az emberi sorsoknak a találkozása és az összecsattanása adja meg az összképet. Így élünk mi, mindannyian, azt hiszem.
Ungvári Judit
Megjegyzések
Megjegyzés küldése