Rókus Zoltán: Tyúklétra – Szabadkai Népszínház
Kis falu, kopottas kocsma, bazseváló cigányok, pletykálkodó asszonyok, simlis polgármester és akaratos felesége, lezsírozandó pályázat - meglehetősen ismerős környezetet fest le Rókus Zoltán komédiája. Az sem meglepő, hogy ebből a világból igyekeznek kiszakadni a fiatalok, akik a nagyvárosokba vagy éppen külföldre men(ekül)nek. Mígnem váratlanul visszatérnek, hogy mégis a faluban boldoguljanak.
Ez utóbbi már jóval kevésbé ismerős tematikai elem, és szívesen írnám, hogy ez a Tyúklétra nagy csavarja, amelyből eredeti történetszál és mondandó bontakozik ki – de nemigen írhatom ezt, mivel a fiatalok motivációi éppúgy homályban maradnak, mint azoknak a bonyolult megtévesztéseknek az okai, amelyeket céljaik elérésének érdekében alkalmaznak. Noha a mű cselekménye gyakorlatilag a két fiatal pár akciójára épül, amellyel a lepusztulóban levő művelődési házat próbálják pályázati úton megszerezni és újrahasznosítani, a játék előrehaladtával egyre inkább az az érzésem támadt, hogy e történet inkább csak az életképszerű jelenetek összekötését szolgálja. Maguk a jelenetek pedig legtöbbször a kabarétréfák sablonjai szerint íródnak, és tipizált, elrajzolt karakterekre építenek. A poénok szintén ismerősek, a szó szerinti értelemben is, hiszen a szerző igen sok régi, elnyűtt viccet használ fel. A korrupció, a szalonrasszizmus és a diszkrét homofóbia kifigurázása persze hordoz némi kritikai üzenetet, de még így is kissé váratlan a befejezés szimbolikusnak tetsző mondandója, amely szerint az ifjaknak le kell rombolniuk a régi házat, hogy azt sajátjukként építhessék újjá. Mert ahhoz, hogy a kivándorlás, illetve a generációs konfliktusok mélyebb okairól tudjon szólni a darab, nemcsak szellemesebb poénok és színesebben, eredetibb módon megírt figurák szükségeltetnének, hanem erősebb kézzel megkonstruált, logikusabb, a reálszituációk szintjén (is) értelmezhető cselekmény is.
A szabadkai bemutatót rendező László Sándor nem is igyekszik erőltetni a társadalomkritikai aspektust (a fenti üzenetet kibontó finálét például finoman ironizálja), inkább arra törekszik, hogy lendületesen szórakoztató előadássá formálja a szöveget – ami nem könnyű feladat. Segítséget nyújt hozzá Ondraschek Péter ötletes, szellemes díszlete (a pillanatok alatt kocsmává alakítható háztető, amelyre egy ugrással fel lehet pattanni, és amely színes, ám kissé elrajzolt, hiányos cserepeivel szellemesen emelkedik el a rögvalótól), no meg ifj. Kucsera Géza és Pálfi Ervin hangulatos, temperamentumos, kiváló stílusismerettel megkomponált, a játék egészének ritmust adó muzsikája, amelyet Hajdú Tamással kiegészülve ők maguk adnak elő, miközben igyekeznek egyéni színekkel is gazdagítani a három cigányzenész erősen sztereotipikus alakját. A többiek előtt két lehetőség áll: a szöveg kabaréhumorához passzoló harsányabb eszközökkel, helyenként élesen stilizálva, karikírozva teremtenek többé-kevésbé egyénített figurákat (mint Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Pámer Csilla, Ralbovszki Csaba, Dedovity Tomity Dina), vagy a reálszituációktól csak finomabban elemelkedve formálnak ismerős karaktertípusokat (mint Budinčević Krisztián, Horváth Blanka, Nyári Ákos, Csernik Árpád, Magyar Zsófia, Körmöci Petronella). A színészi-rendezői munkát, ízlést dicséri, hogy mind a kínos ripizés, mind a stílusidegen „komolykodás” csapdáját sikerül elkerülni, és helyenként a színészi személyiség ereje valamelyest felül tudja írni a szöveget. De, ami a szövegben gyenge vagy elcsépelt poén, az azért az előadásban sem lesz másmilyen, a koherens cselekményt az ízléses színészi komédiázás sem pótolja, ahhoz pedig, hogy a Tyúklétra megvalósíthassa a feltételezett szerzői intenciót, vagyis szórakoztatva beszéljen aktuális társadalmi problémákról, kevés a szakszerű színészi-rendezői munka, ahhoz – a darabbéli házhoz hasonlóan – a szöveget is újra kellene építeni.
Urbán Balázs
Megjegyzések
Megjegyzés küldése