Nehezen indult az én kisvárdai fesztiválozásom. A szaktársam, akivel utaztam volna éjjel a vonattal, az utolsó pillanatban mondta vissza. Aztán kiderült, hogy már vonatjegyet se lehet kapni. Egyre csak azt éreztem, hogy az élet azt mondja, hogy ne menjek. Viszont milyen jó, hogy nem hallgattam rá. Azért is elmentem az állomásra, és szereztem jegyet, még ha későbbre is.
Három nap késéssel megérkeztem Kisvárdára, egyedüli kolozsvári hallgatóként a többi vásárhelyi és budapesti hallgató közé. Este, amikor megérkeztem a koliba, és bemutatkoztam a kapus bácsinak, azt mondta, hogy mára nem vártak. Akkor újra elgondolkodtam, hogy miért is vagyok itt? Aztán végül kaptam egy szobát, ráadásul teljesen egyedül, ami minden nehézségem kompenzálta, hiszen rájöttem, hogy tavaly ősz óta nem voltam egyedül egy szobában. Ki gondolta volna, hogy pont egy fesztiválon fogom megkapni a magánteret.
Már aznap este megismerkedtem a kedves szomszédaimmal, az SZFE-s hallgatókkal, akik azonnal befogadtak, és másnap beavattak mindenbe, amit tudnom kell a fesztiválról. A jó kis reggeli után következhetett a napi program, ami a következő napokban is így nézett ki: két szakmai beszélgetés, kritikai workshop, ebédszünet és végül két-három előadás.
Úgy jöttem ide, hogy itt aztán olyan jó előadások lesznek, amelyek meghatározó színházi élmények lesznek és katarzist okoznak, ezzel szemben a felhozatal nem mindig elégítette ki a vágyaimat. Viszont rájöttem, hogy most pont ez az, ami a legtöbbet tudja nekem adni jelenleg, legalább is szakmailag. A sok hiba, ezek észrevétele és az azokról való beszélgetések úgy érzem, sokat adtak nekem.
Korábban is voltam színházi fesztiválokon is és szakmai beszélgetéseken is, de ez nagyon elütött a korábbi élményeimtől. Itt is voltak persze a megszokott „bájcsevejek”, de itt azt is meg merték mondani, ha valami nem volt jól kivitelezve, vagy épen problémák voltak a díszlettel.
Bár egyedül jöttem, egy percig se éreztem magam magányosnak, sőt azt tapasztaltam, hogy amikor az ember szólóban utazik sokkal nyitottabb a világ felé, és ez fordítva is igaz. Volt, hogy a vásárhelyi hallgatókkal reggeliztem, az SZFE hallgatóival töltöttem a napot és este a Károlis hallgatókkal koccintottam. Ugyanakkor sok kedves embert megismerhettem szakmán belül, legyen szó akár írókról vagy épen a színészekről, rendezőkről, akik nyitottak voltak arra, hogy még a szakmai beszélgetés után is faggassuk őket.
A kritikai workshop abból állt, hogy Szabó Réka és Szabó Attila vezetésével tovább folytattuk a színházi diskurzust. Elmondtuk a véleményünket, beszélgettünk arról is, amire a szakmai beszélgetésen nem került sor idő hiányában. Pedig mindegyik tartott egy órát, de egyszerűen kimeríthetetlenek voltak az előadások. Egy-egy limonádé vagy kávé mellett még jobban belemerültünk abba, hogy mi a dramaturg és a színháztörténész szerepe, vagy éppen kategorizáltuk az addig látottakat Hans van Maanen holland újságíró modellje alapján, a színház esztétikai funkcióiról.
Sokan egyetértettünk abban, hogy az egyik legnagyobb élményt idén a Tanyaszínház nyújtotta A cigány című előadásával, de nekem személy szerint maradandó élményt nyújtott az Egyasszony című mondráma, A per az udavarhelyiektől és az Én vagyok a szél is a kolozsváriaktól, amit én is itt láttam először, mert otthon még nem jutottam el. Ezek mellett izgatottan várom a többi előadást, ami még hátra van.
Összességében rengeteg jó tapasztalatot adott nekem az idei kisvárdai színház fesztivál, mind szakmailag, mind emberileg. Amellett, hogy szélesebb belátást nyerhettem a magyar színházak világába és kapcsolatokat építhettem, megtapasztaltam, hogy milyen, amikor izgalmasabb a szakmai beszélgetés az előadásról, mint maga az előadás, vagy milyen a zsinagóga karzatából nézni nemcsak az előadást, de rálátni a sok kis mozgó emberkére, akikkel egyidőben fogtok valamit tapasztalni, de még nem tudjátok, hogy mire számítsatok. De azt is megtapasztaltam, hogy milyen annyira fáradtan színházba menni, hogy koppannak le a szemek, milyen egy előadást csak félig megnézni és azt is, hogy milyen a kemény földön végig ülni több órás előadásokat. Mind ezek ellenére örülök, hogy megmakacsoltam magam, és még azért is megvettem a vonatjegyet, hogy részt vehessek az idei Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján.
Hálás vagyok minden előadásnak és mindenkinek, aki felejthetetlenné tette számomra ezt a hetet!
Veress Csenge
Megjegyzések
Megjegyzés küldése