„Én a színészközpontú színházat szeretem”

Interjú Hunyadi István színművésszel, aki a harmadik önálló rendezését, Háy János Mandragóra című adaptációját 2025-ben mutatta be a nagyváradi Szigligeti Színházban.

Mi a kötődésed a kisvárdai fesztiválhoz? Mikor voltál itt először?

2011-ben kerültem Nagyváradra, akkor végeztem Kolozsváron az egyetemet és ekkor hívott el Keresztes Attila és Szabó K István, hogy én alakítsam a címszerepet a Liliomfiban. Ez nem csak számomra volt különleges alkalom, de a nagyváradi magyar közösség számára is, mert ezzel az előadással nyitotta meg újra a kapuit a nagyváradi Szigligeti Színház, miután 5-6 évig tatarozták. Aztán ezzel a Keresztes Attila rendezésében készült Liliomfi-előadással vehettem részt először a kisvárdai fesztiválon. Azóta évente-két évente megfordulok itt, 2017-ben meghívták az első rendezésemet, Székely Csaba Bányavirág című drámájából készült adaptációmat, 2022-ben pedig Botos Bálint rendezésében, Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabját hoztuk el a színházzal, amelyet több díjjal is illettek. Az egyikben rendezőként, a másik színészként vettem részt és mindkettő nagyon különleges élmény volt számomra. Olyan év is volt, amikor delegáltként jelentem meg, ami abból a szempontból még jobb volt, hogy tényleg itt tudtam ülni majdnem egy hétig és mindent megnéztem. Ez egy nagyon vagány élmény, hogy átfogó képet kaphatsz a külhoni magyar színházak éppen aktuális gondolkodásmódjáról és előadásairól. Nagyon jó ötletnek és hasznosnak tartom a kisvárdai fesztivált.

Az eddigi rendezéseid mind kortárs magyar drámák adaptációi. Miért fontos számodra, hogy kortárs magyar drámákkal dolgozz? Mit gondolsz milyen a kortárs magyar dráma helyzete?

Egy pár kollegámmal együtt készítettünk egy felolvasó színházi estet Székely Csaba Bányavíz című drámájából, egy helyi, nagyváradi romkocsmában, a Bodegában, ami nagyon tetszett az embereknek. Így összeültünk páran, és elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi lenne, hogyha létrehoznánk, egy ilyen felolvasó színházi sorozatot, ami alternatív helyeken zajlana. Elkezdtem hozni szövegeket és sorra vettük a kortárs magyar darabokat. Az első pont a Mandragóra volt – szóval így érnek össze a szálak – az utolsó pedig a Bányavirág, amit aztán a színház felvett a repertoárjába. Volt olyan nézőnk a felolvasóestek kapcsán, aki tízszer megnézte a Bányavizet, de olyan is, aki azt mondta, hogy „ti tulajdonképpen a fél életemet eljátszottátok a színpadon”. Valójában ezért is csináljuk a színházat, nem? Hogy az emberek olyanokat lássanak, amiket már tapasztaltak vagy hallottak, hogy levonják a következtetést, hogy kérdéseket tegyenek fel maguknak, másoknak. Nekem fontos a kortárs, de főként a kortárs magyar irodalom, mert ez tényleg a mai emberek nyelvén íródik általában, és mindig aktuális az üzenete. Az a tapasztalatom, hogy a kortárs magyar darabokat szeretik az emberek, igenis van rá igény, és erre jobban oda kell figyelni, mert ha nem is közvetlen, de közvetett módon biztos, hogy kapcsolódnak hozzá. Szerintem többet kéne játszani, a repertoár-színházaknak is egy-egy kortás minden évadba belefér. Ez az én véleményem, de nyilván én nem vagyok igazgató, csak mezei színész vagyok.

A Mandragórában, mint drámai alapanyagban – legyen szó az eredeti Machiavelli szövegről vagy a Háy János átiratról – számodra mi a legizgalmasabb? Hogyan alakult ki az előadás szövete?

Mindegyik rendezésemben vannak vendégszövegek, olyan szövegek, amelyek a próbafolyamat alatt alakultak ki, de alapvetően mindig az alapanyagból indulok ki. Ebben az esetben arra kértem a kollegákat, hogy improvizáljanak, ebből lett egy színházas poéncsokor, amiből válogattunk, hogy azért ne térítsék el a történetet. Úgy dolgoztunk, hogy meghúztuk a szöveget Czvikker Katalin dramaturggal, aztán beépítettük ezeket a színházi poénokat, utána pedig gyakorlatban alakítottuk még az anyagot improvizációkkal kiegészítve. Felhasználtunk a Machiavelli-szövegből is, viszont Háy János szövegében számomra a legizgalmasabb a csavar a végén, hogy a férfi mégis otthagyja a nagy szerelmét, akiért egészen odáig küzdött. Ezzel elég sokan tudnak rezonálni és tényleg egy aktuális üzenet tud lenni, hogy próbáljunk meg egy picit jobban odafigyelni az életünkre, egymásra. Egy kicsit lehetne csiszolni az emberekkel való viszonyainkon.

Fontos volt számodra, hogy komédiát rendezz? A humornak milyen forrásai dominálnak az előadásban?

Nem feltétlenül, viszont mindenképp olyan szöveggel szerettem volna dolgozni, amiben van humor. Hozzám a legközelebb a tragikomédia áll. Úgy érzem, hogyha van humor a tragédia mellett, még jobban elér az üzenet az emberekhez, befogadóbbak, mint amikor „csak” tragédiát játszunk. Elsősorban szerettem volna, hogy létrehozzunk egy nagyon szórakoztató előadást. Ezért bevállaltam azt is, hogy a humornak egy elég széles skáláján megyünk végig az előadás során. Szóval nem csak szópoénok vannak benne, hanem helyzetkomikumok is, persze van, ami bizonyos embereknek sok vagy éppen kevés. Igyekeztem a kézenfekvő megoldásoktól, a konkrét eszközöktől eltéríteni a színészeket, szerettem volna, hogy sokrétű alakítások szülessenek meg. Számomra a legfontosabb a színművészet, én a színészközpontú színházat szeretem. Úgy gondolom, hogy ha egy előadásban minden színész a helyén van akkor az az előadás már nagyon nehezen tud rossz lenni. Szerettem volna egy személyes és kortárs előadást készíteni, amely fel tudja venni a verseny ezzel felgyorsult világgal, amiben élünk.

Bürger Nina
Képek: Ráthonyi Sára