Egyedül, de nem magányosan – Szabó Regina az Egyasszony monodrámáról

Szabó Regina előadásában került színre a Péterfy-Novák Éva regényéből készült Egyasszony című megrendítő monodráma a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján. A történet nemcsak fájdalmas titkokról, hanem a túlélésről, az újrakezdésről és az emberi méltóság megőrzéséről is szól. A fiatal színésznőt az előadás kihívásairól és személyes élményeiről kérdeztük.

Egy rendkívül nehéz témát dolgozol fel ebben az előadásban. Számodra mi volt a legnagyobb kihívás?

Talán az, hogyan válik egy nagyon naiv, tapasztalatlan kislányból egy életerős, túlélni akaró nő. Ez a nő tényleg megjárja a poklot, és onnan jön ki győztesen – nem azért, mert mindent megoldott, hanem mert élni akar, és képes volt továbblépni. Ezt a fokozatos, mély lelki átalakulást hitelesen megmutatni volt a legnagyobb kihívás számomra.

Van egy kiemelkedő pontja az előadásnak, amikor elhangzik az I’m Still Standing című dal. Ez mintha fordulópont lenne – egyfajta felnőtté válás pillanata. Te hogyan élted meg ezt a részt?

Pontosan ezért került bele. A történet odáig folyamatosan sűrűsödik, és ez a dal tökéletesen fejezi ki azt az állapotot: „bármi történik velem, állni fogok”. Ez az a pillanat, amikor a nő végre kimondja a nemet, és elindul a saját útján. Számomra is innen kezdődött egy újfajta játék – egy erősebb, felnőtt karakter születik meg benne, és ez fizikailag és lelkileg is megváltoztatja a szerepet.

Az előadás során fizikailag is sokat változol. Ez tudatosan épített elem?

Abszolút. Nekem például a legnehezebb az eleje volt – a fiatalabb karakter megformálása. A színészi múltamból adódóan inkább érett, kiforrott női karaktereket játszottam – királynőket, anyákat. Itt viszont egy naiv, tapasztalatlan lányt kellett megjelenítenem. És ezt nemcsak fejben, de testben is meg kellett teremteni. Például el kellett hinnem, hogy ez a lány tényleg nem tudja, hogyan zajlik egy szülés – hiszen soha senki nem mondta el neki. Számomra ez volt a legizgalmasabb: hogyan tudok teljesen más testtudatot, ártatlanságot mutatni a színpadon.

Korábban Tenki Réka is játszotta ezt a regényfeldolgozást. Mennyire volt ez számodra irányadó vagy elvárás?

Szándékosan nem néztem meg az ő előadását a próbafolyamat alatt. Részleteket persze láttunk, de a rendezőmmel együtt abban maradtunk, hogy csak a saját értelmezésünkre szeretnénk hagyatkozni. Egy teljesen szűz koncepcióból indultunk ki: hogyan lehet ezt a rendkívül nehéz történetet úgy bemutatni, hogy a néző ne legyen teljesen letaglózva, mégis átélje. Hogy hogyan lehet pontosan annyit adni, amennyi épp elég. Ezért választottunk egy nagyon letisztult formát, ahol az intimitás, a szemkontaktus, a közelség kulcsfontosságú. Minden néző ugyanolyan fényben ül, mint én – mert ez a történet bárkivel megtörténhet.

Korábban is voltál már Kisvárdán. Most viszont önálló előadással tértél vissza. Mit jelent számodra ez a fesztivál?

Igen, voltam már itt korábban társulattal, például a III. Richárddal is, és nyertünk is vele. Most viszont először vagyok itt egyedül. Ez egy újfajta izgalom – de valahol felszabadító is, mert itt tényleg csak magamra és a közönségre kell figyelnem. Ez a monodráma nagyon különleges kapcsolatot teremt: a nézők a partnereim, velük együtt lélegzem. És ez a fesztivál erre fantasztikus tér. Itt nemcsak színház van, hanem valódi közösség, beszélgetések, találkozások. Számomra ez sokkal több, mint egy szakmai bemutató – ez egy emberi élmény.

Interjú és kép: Ráthonyi Sára