Ugrás a fő tartalomra

A színházművészetben az élő párbeszéd a legfontosabb | Interjú Kozma Andrással


Kozma András Németh Antal- és Hevesi Sándor-díjjal kitüntetett műfordító, dramaturg nem először lesz a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának vendége. Korábban zsűritagként és a szakmai beszélgetések résztvevőjeként találkozhattak vele az alkotók, a játszók és a nézők, idén pedig felkért hozzászólóként szintén részt vesz a szakmai munkában. A Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválja kapcsán beszélgettünk.

Mi az ősélményed a kisvárdai fesztivállal kapcsolatban?

Az elmúlt években előfordult többször, hogy olyan előadás is bekerült a versenyprogramba, aminek a szövegét én fordítottam, vagy dramaturgként segítettem a produkció létrejöttét. Balogh Tibor hívására 2020-ban érkeztem a zsűribe és megragadott a fesztivál szeretetteljes, családias légköre. Kisvárdán minden évben találkoznak az egymástól távol élő barátok és kollégák, inspiráló szakmai beszélgetések zajlanak és jó alkalom nyílik arra is, hogy előremutató szakmai együttműködések szülessenek. A fesztivál lehetőséget ad arra is, hogy megérezzük egymás jelenlétét szellemileg és fizikailag. A határmenti, de határokon átívelő színházi találkozó légköre számomra egyfajta spirituális tartalommal is bír, és egy kicsit mintha Tarkovszkij Sztalkerének szellemiségét idézné meg – mivel kilépve a megszokott térből és időből, végigjárva a látott előadások és eszmecserék különleges „élménylabirintusát” magam is számos új felismerésre, mélyebb inspirációra találok.

Az alkotók, az előadók és a szakemberek miért érezhetik úgy, hogy évről évre visszavágynak ide?

Talán abból is fakadhat, hogy eltávolodva a „fővárosi” közegtől, és hosszabb időt együtt töltve Kisvárdán képesek vagyunk kilépni a mindennapjaink mókuskerekéből, felül tudunk emelkedni szakmai vagy akár felszínes politikai nézetkülönbségeken és sokkal inkább a művészi érzékenységre, az emberi lét mélyebb összefüggéseire helyezzük a fókuszt - ami sajnos bántóan hiányzik a színházi világunkból és a közéletből. Csodálatos megtapasztalni, hogy különböző világlátással és habitussal bíró emberek is képesek baráti nyitottsággal figyelni a másikra. Természetesen a fesztivál esszenciáját az adja, hogy az ide érkező felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági művészek megtermékenyítő párbeszédben állnak a különböző országok többségi kultúrájával – ahol élnek –, és ez mindannyiuknál egészen sajátos színházi látásmódot, formanyelvet eredményez. Létrejön egy egészen egyedi kulturális rétegzettség, egyfajta művészi szinergia, amit Magyarországon leginkább a kisvárdai fesztiválon láthat néző és szakember egyaránt. Én magam is - félig oroszként, félig magyarként - rendkívül izgalmasnak tartom a kulturális átjárást és az egymást gazdagító, inspiráló párbeszédet. Persze sajnálatos, hogy ennek a művészi dialógusnak az előzménye egy számunkra igen fájdalmas történelmi esemény, a trianoni békediktátum aláírása volt, de a jövő felé tekintve, úgy gondolom, hogy a magyarság és a környező népek túlélésének egyik záloga a kölcsönösen konstruktív együttműködés.

Dramaturg és műfordító vagy, de anno színésznek és táncosnak készültél. Zsűritag voltál, workshopot vezettél, felkért hozzászólóként értékelted az előadásokat a szakmai beszélgetéseken. A rád jellemző sokféle nézőpontból kiindulva hogyan lehet rangsorolni a különböző színházi látásmóddal bíró előadásokat?

Nem vagyok kifejezetten híve a versengésnek, különösen a művészetek terén, hiszen nagyon nehéz objektív kritériumrendszert felállítani. Minden évben kialakul egy sokszínű versenyprogram, amelynek alapján a zsűri konszenzusos végül döntéseket hoz, de számomra a kisvárdai fesztivál lényege, hogy akit oda meghívnak, az már győztesnek tekinthető, aminek jutalma a távolabb élő, kollégákkal, „sorstársakkal”, barátokkal való találkozás lehetőségét. A színházművészetben az élő párbeszéd a legfontosabb.

Miként ajánlanád a Magyar Színházak 37. Kisvárdai fesztiválját a nagyközönség számára?

Akit hajt a kíváncsiság és szeretné megtapasztalni a teremtő, intenzív, kreatív együttlét és az elmélyült színházi beszélgetések hangulatát, mindenképpen látogasson el Kisvárdára. Itt valóban minőségi színházi élmények várják a nézőket.

Az interjút Oláh Zsolt készítette.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...