A nagyváradi Szigligeti Színház már évek óta olyan kiemelkedő programmal érkezik a kisvárdai fesztiválra, amely sokszor díjat is hoz a társulatnak. Előadásaik során találkozhattunk már abszurddal, romantikus, elgondolkodtató drámával, eszes komédiával is, vagy ezek valamilyen elegyével. Ezúttal amolyan „mischungot” láthatunk: látszatra könnyed vígjáték, egy réteggel alatta szatíra, egy réteggel mindezek alatt pedig absztrakciókkal bőven tűzdelt paródia.
Háy János Machiavelli-átirata az eredetileg olasz környezetben, Firenzében játszódó komédiát western környezetbe helyezi. Ezen kívül a kortárs szövegváltozat legszembetűnőbb változtatása a mai nyelvezet alkalmazása, amely alkalmat ad arra, hogy a rendező, Hunyadi István teret biztosítson egy még inkább aktuális értelmezésnek. A Háytól származó western-környezeten túl ugyanis a populáris kultúra számtalan elemével találjuk szembe magunkat: felcsendülnek Beyoncé, a Spice Girls, Billie Eilish, valamint Bruno Mars és a k-pop sztár Rosé slágerei (néha ezek közismert koreográfiáit is eltáncolják) is, miközben a cowboyok a Squid Game „börtönőreivel” is találkoznak. Az előadás kereteibe így mintha egy TikTok-pörgetés is becsatlakozna, amely nemcsak az érzékeket hajszolja túl, hanem a figyelmet is felrázza és megosztja.
Mindezt azonban erős szerkesztés fogja össze a rendezőnek és a dramaturgnak, Czvikker Katalinnak köszönhetően, így mindennek helye van. Az abszurd, látszólag véletlenszerű helyzetek mégis egy olyan dimenzióba emelik a nézőt, ahol valahogy logikusnak tűnhet, hogy a jó valójában rossz is és a rossz kicsit jó. A jó érdekében elkövetett rossz pedig egyenesen Istentől való. Megmarad tehát a Machiavellitől származó társadalom- és egyházkritika, illetve az erkölcsi képmutatás alaphelyzete. Ez kiegészül Háy műfajparódiájával – ennek során végezetül az egész drámai alaphelyzetet forgatja ki, teszi nevetségessé és feleslegessé –, miközben állandó kiszólásokat, reflexiókat tesz a reneszánsz komédiára. Ettől Hunyadi értelmezése azonban továbbmegy. Nem hagyja, hogy az utolsó jelenetben Lukrécia keserűen szembesüljön azzal, hogy Callimaco elhagyja. „Végül mindenki egyedül marad.” Hangzana el a záró jelenetben. A csapodár férfivel megtapasztalt testi szerelem azonban egyfajta szexista-feminista értelmezéssel bővül, Lukrécia ezáltal felszabadul, kiteljesedik. Hasonlóképpen férje, Nicia sem pipogya férj többé. A kis család boldogan él, Nicia pedig azt a következtetést vonja le, hogy végül is ezért minden megérte. Felmerülhet a kérdés, vajon miért másoktól várjuk a megoldásokat az életünkben, miért nem változtatunk magunk? A közösségi média önkárosító kihívásainak határmezsgyéjén pedig elgondolkodhatunk azon is, a teljesebb életet valóban elhozza-e a sorozatos önámítás, a magunk által vállalt önrombolás?
Persze mindez már csak az előadás utózöngéje, maga a produkció csak felvet témákat, ám – szerencsére – nem tűzi zászlajára ezek megválaszolását. A könnyed, ám eszes komédia összességében jó dinamikával dolgozik. A jelenetek lehetnének feszesebbek, ám ennek folyományaként elképzelhető, hogy kettő helyett csupán egy felvonásban csodálhatnánk a színészek sokoldalúságát.
Színészi játékukkal kiemelkednek a szereplők közül a reneszánsz komédia szolgakaraktereit alakító színészek, akik valójában az előadás igazi főszereplőinek is tekinthetők. Brighella-szerű ravasz szolgaként láthatjuk Sirot, aki legtöbbször sokkal élesebben átlátja a helyzeteket, mint „gazdája”, Callimaco. Barabás Hunor alakításában Siro annyira okos, mint amennyire gunyoros, pimasz. Arckifejezései, gesztusai pontosak, végtelenül szórakoztatóak, amelyek mellett nehéz koncentrálni a szenvelgő Callimacora, akit Scurtu Dávid alakításában halványabb színekben láthatunk. Szintén emlékezetes Balogh Attila intrikusa, Ligurio, aki minden jelenetben újabb és újabb megoldásokat vet be terve véghezviteléhez. Míg Siro inkább saját helyzetének, úgy Ligurio van leginkább tudatában annak, hogy a szereplők valójában egy reneszánsz komédia maszkjai, s ő emlékeztet az előadás színházi mivoltára, amelyet csípős kiszólásokkal ad tudtunkra, miközben csuklóból rögtönöz. Csatlós Lóránt Niciája nagyszerű egyensúllyal navigál a becsapható idős férj együgyűségének életszerűen naiv skáláján, míg Firtos Edit Sostratája méltósággal és kacérsággal teli, egy pillanatig sem esik a közönségesség hibájába. Szigyártó Johanna Lukrécia megformálásán túl a dalbetétek során bizonyítja tehetségét. Golicza Előd díszletei egyszerűen, de nagyszerűen illusztrálják a „temus western környezetet”. A bárzongora egy szinti kartonnal befedve, a jellegzetes lengőajtót kiváltja egy paravánra feszített, átszakítható papírral, míg minden másra raklapokat használ. Cristina Breteanu jelmezei egyesítik a western hangulatot, az urizáló selymeket és a cowboyok farsangi ruhaszerű öltözetét, amelyek mind inkább aláhúzzák a rendező csavaros vízióját.
Tölli Szofia
Kép: Rátonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése