Szegedi-Szabó Béla Hangyabefőtt című meseregénye alapján egy zenés családi előadást láthatott a közönség a Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiváljának negyedik napján a Zentai Magyar Kamaraszínház és a Novem Színházi Szervezet előadásában. Úgyhogy kalandra indultunk a mese alakjaival.
Mezei Kinga, az előadás rendezője a kisvárdai fesztivál visszatérő és mindig várt alkotója. Sajátos színházi világának felismerhető jellemzői vannak. A vajdasági identitás, a gyökerekhez való kötődés olyan téma, amely gyakran megjelenik az előadásaiban. A két évvel ezelőtt Kisvárdán látott alkotása, az Élőhomok – Tolnai Ottó, költő és Petrik Pál, festő – vajdasági művészek univerzumainak motívumaiból kiindulva vizsgálta a kép és a szöveg, a színház és a képzőművészet viszonyát. Jelen esetben az alapanyagként szolgáló meseregény írója, Szegedi-Szabó Béla zentai származású. Nagyon szimpatikus az a tudatosnak tűnő feladatvállalás, hogy sokszor foglalkozik vajdasági szerzőkkel, akár irodalmi, akár képzőművészeti vonalon.
A rendezőre oly jellemző összművészeti jellegű célkitűzés, hogy kísérletezik a szöveg, a mozdulat, a gesztus, a zene és a látvány egyenrangúságával, egymásra hatásával, szerves egységbe foglalásával, talán ebben az esetben is némileg felfedezhető. Világának másik jellegzetessége, az asszociációkon keresztül megszülető motívum-láncolatokból való építkezés most kevésbé érvényesülhet, hiszen szem előtt kell tartani a gyereknézőket, így a narratív szál befogadhatóságának nemes értelemben vett egyszerűsége az elsődleges.
A történet az elszánt hősök sorsán keresztül sok-sok témát érint: az otthon megtalálásának fontossága, a természet és állatok védelme, a hit, a bátorság, az önzetlenség, a barátság, a szeretet. Mégis, a címben is kiemelt hangyabefőtthöz kapcsolódik az általam kiemelendőnek tartott legfontosabb, amely párhuzamban áll a rendezőt foglalkoztató, fentiekben már említett identitáskérdéssel. Az otthon megtalálása, majd annak megfelelő ápolása a kulcsa mindennek. A magányos hangyász szeme előtt a vándorlása során egyre tisztábbá válik a tét: meg kell keresse a saját fáját, az otthonát. A mamika befőttje és Kortó (aki, hogy segíteni tudjon a jószágnak, arra kényszerül, hogy elhagyja a bódító rózsaillatú, békés otthonát), a sziget papjának fakanala mind valamiféle örökséget jelentenek a számukra, amelyekre féltve őrzött kincsként vigyáznak. Mert ez az örökség a záloga a jövőnek: a hangyász esetében a szívszerelmének szánt ajándékként, a pap esetében az életét véletlenül megmentő eszközként.
A vizuális megvalósítás a gyermeki képzelet világát tükrözi: makettházakkal, tengeren hullámzó hajókkal, fényfüzérekkel, virágzó biciklikkel, színes fények kavalkádjával stb. A báb, mint formanyelv bár gazdagítja az előadás eszköztárát, sajnos dramaturgiailag nem feltétlenül következetes a használata; báb és bábos, mozgató és mozgatott viszonya, egymásra gyakorolt hatása nincs megokolva, igazából funkciótlan marad. De az előadás bájos humorral tálalt gondolatai között olyan sok olyan motívum rejlik, amely a felnőtt nézők örömére is szolgálhat.
És mint ahogy szokás, a gonoszok, akik elvesztették belső, gyermeki tisztaságukat, végül elnyerik méltó büntetésüket, az arra érdemesek megjavulhatnak, a jók pedig megkapják a jutalmat: hazajuthatnak és gondozhatják tovább a fájukat. Mindig üdvözlendő és dicsérendő vállalás egy minden korosztálynak szóló, családi előadás létrehozásának megkísérlése, hiszen, ha egy színházi élmény egyszerre családi élmény is képes lenni, az sokat segíthet a színházi nevelésben és a közönségépítésben.
Szabó Csenge
Képek: Ráthonyi Sára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése