Léda kalapjai

Csendes, ám jelentős jubileummal indult el június 21-én a kisvárdai fesztivál. Versenyen kívül mutatta be Tatár Rózsa Ady és Adél című monodrámáját a marosvásárhelyi Spectrum Színház, amelyben az idén 65 éve pályán lévő Farkas Ibolya kápráztatta el a kisvárdai közönséget. A színésznőt arról kérdeztük, hogyan találtak rá az Ady Endre és Léda kapcsolatáról szóló darabra.

Egy ismerősöm hívta fel erre a figyelmemet, hogy ő hallott ebből egy részletet, és ezt nekem föltétlenül el kell játszani. Amikor elolvastam, először megijedtem, mert a darab szerzője úgy képzelte el, hogy Léda idősen kezdi és visszafiatalodik, a különböző jelenetekre átöltözik és átéli és eljátssza azokat a jeleneteket, amelyekről beszél. Na, én erre nem lettem volna képes. Megmutattam viszont Török Violának a darabot, aki azt mondta, nem kell neked visszafiatalodni, ez nem arról szól. Itt a halálosan beteg Léda próbál visszaemlékezni, ezt pedig egy jelzéssel is meg lehetne oldani. Erről nekem eszembe jutott az a jellegzetes fotója Ládának, amelyen kalapot visel, innen jött az az ötletünk, hogy a kalapokkal jelezzük az időbeni ugrásokat, a különböző helyszíneket. Nekem sokáig kérdőjeleim voltak, hogy vajon a közönség ehhez hogyan fog viszonyulni, mennyire fogja őket lekötni ez a történet így. De Viola meggyőzött arról, hogy ez egy olyan történet, amit a néző igenis lélegzetvisszafojtva fog hallgatni.

Mit mutat meg ez a történet Adyról és Lédáról?

Úgy éreztem, hogy Léda a helyére kerül ebben a darabban. Tudjuk, megtanultuk, hogy múzsa volt és szerelem, keserűség és fájdalom, de valahogy mindig Ady szempontjából ismertük inkább a történetet. Ezért érzem, hogy a helyére került, mert valljuk be, Ady Léda segítségével tudott elérni egy csomó mindent, amit az életben Léda nélkül talán nem tudott volna elérni. Ilyen az például, hogy kikerült Párizsba, hogy megismerkedett a francia irodalommal, hogy járta a világot, olyan társaságba került, ahol volt miről beszélni, és ahol ő is meghallgathatott olyan embereket, akiktől tanulhatott valamit. Úgyhogy végre kicsit elismerjük Léda szerepét ebben. Ezért is olyan nagyon szépek azok a mondatok, amelyek elhangzanak a Léda szájából az utolsó pillanatokban, hogy nem tudsz kitörölni az életedből, akármilyen elbocsátó „szép” üzenetet írsz, mert a már megjelent verseid dokumentálják az utókornak, hogy voltam, és hogy ki voltam. Ezek a keserű mondatok is bizonyítják, hogy mekkora szerepe volt ennek az asszonynak abban, amit a vidéki újságíróból lett zseniális költő, a csapodár férfi, az öntelt zseni sem tagadhat meg, mert nem tudja megsemmisíteni a hozzá írt verseit. Ez nekem egyfajta elégtétel, végre Lédát én is olyannak láthatom, amilyennek akartam látni sokszor. És a közönség is nagyon szereti ezt az előadást. Vásárhelyen a Spektrum Színházban játszom, állandóan telt házzal, vastapssal, gyönyörű visszajelzésekkel, úgyhogy nekem ez egy nagyon-nagyon nagy öröm, hogy találkoztam ezzel a szereppel.

A pályán eltöltött, immár 65 éves jubileumot ünnepel az idén. Mennyire jelent még színészként kihívást Önnek megbirkózni egy ilyen anyaggal?

Szerencsére semmilyen kihívást nem jelent. Hála Istennek, az agyam működik, és mindenki azon csodálkozik, hogy hogy bírom ezt a másfél órás szöveget súgó nélkül, mert anélkül próbáltam! Mindig mondják, hogy hogy bírom ebben a korban, hiszen már 65 éve szolgálom Tháliát, és még mindig a színpadon vagyok. Ez egy különleges adottság, amit nagyon köszönök a „fennvalónak”, hogy ezt elértem. Szóval, nem okozott problémát, még mindig könnyen tanulok, amit ez az előadás is bizonyít. Mondjuk, ez egy olyan szöveg, hogy akkor sincs gond, ha véletlenül felcserélek benne valamit, mert az egész egy álomhelyzetre épül, Léda rémálmaira, és többször is ugrálunk az időben. Így nem gond, ha kimarad valami, vagy a sorrend megváltozik, mert egyáltalán nem feltűnő. De még egyszer sem volt ilyen, mindig lement minden előadás hiánytalanul. Ha megsegít a Jóisten, még játszhatom ezt ősszel is, és tovább…

Ungvári Judit