Ki van a fátyol mögött?

Görgey Gábor Vörösmarty átiratával érkezett a kisvárdai fesztiválra a Zentai Magyar Kamaraszínház. Zenés, táncos vígjáték, végül is elmondható: nem unatkoztunk.

A darab elején megkérdezték a nézőket akarnak-e unatkozni. Bátortalan volt a visszajelzés, a kérdéstől is sokan megriadtak. Unatkozni nem jó, pláne színházban. Görgey Gábor Handabasa, avagy a fátyol titka című komédiája Vörösmartyt idézte meg, egészen pontosan az író A fátyol titka című művét. De nem elégedett meg ezzel, belekevert még verseket és más szövegeket is. Meg nyelvújítást, szavakat, szóképződményeket is. A kort, a 19. századot. A ruhák is ezt a hangulatot keltették. A tér pedig szinte üres, csak fű és virágok, olykor betoltak egy ajtót is, vagy valaki felállt egy létrára, amely épp egy uborkafát testesített meg, vagy egy parlamenti szószéket. (díszlet- és jelmeztervező: Ondraschek Péter). A lézengő fiatalok nem vágynak semmire, jobb híján házasodni akarnak. Ebből aztán lesz egy kis bonyodalom. A darab csupa irónia. Parodizálja a társadalmat, a figurákat, magát a vígjáték műfaját, sőt az irodalmat is. De ezt finoman, kesztyűs kézzel teszi, nem ejt sebet, csupán utal, a mondatok, jobban mondva a fátylak mögül üzen. Alapvetően, mint egy jó francia bohózat, a helyzetkomikumra épít. Senki sem tudja igazán, ki van a fátyol mögött, vagy éppen kinek ad szerenádot. A vakhit diktál a szigorúbb valóság helyett. Az álmok, a vágyak viszik a szereplők egy részét előre, mások taktikáznak, de aztán maguk is részesévé válnak annak, amit előkészítettek (dramaturg: Góli Kornélia).

Szerda Árpád jegyzi a zenét, illetve a dalokat, amelyek domináns elemeivé válnak a játéknak, csakúgy, mint Crnkovity Gabriella olykor elrajzolt, groteszk koreográfiája. Mindkettő tele van humorral, kikacsintással.

A Zentai Magyar Kamaraszínház produkciója, László Sándor rendezése ízléses, minden szegmensében hozza a kötelezőt, és semmit sem szeretne túlteljesíteni. Játszik a szavakkal, az újakkal is, kedvencem a „nászoldaölelvény”. Lehet tippelni, mit is jelent. De egyébként is sok a játék az előadásban. Néhol a kabaré határát is érinti, aztán újra és újra inkább a romantika felé hajlik. A színészek összeszokott csapatot alkotnak. Nagy figyelemmel és alázattal viszik végig a történetet.

Szilágyi Áron Rigó Dezsője, Hajdú Tamás Kaczor Dezsője és Virág György Guta Gergője szerethető bohócok, talán túl sterilek és kiszámíthatók. László Roland hősszerelmese elsősorban külsejével csábít, miközben érzelmekről szaval. Dévai Zoltán táblabírója egyensúlyt teremt a szerelmessé lett párok között. Verebes Judit érzéki Vilmája kerülné a férfiakat, nem bízik bennük, mégis aztán odaadja a szívét az egyiknek. Persze nem rögtön, történik azért némi várakoztatás előtte, ahogy illik. Igazi primadonna, be tud jönni, meg tud jelenni, hogy aztán elrejtőzzön és csak a végén tárulkozzon ki. László Judit szobalánya tűzről pattant, jól énekel, trükközik, ha kell csábít, máskor hárít, vagy fedez, támad, vagy véd. Lebonyolít, drukkol és még meghatódni is tud. Az előadás számomra legimponálóbb színészi teljesítményét Mezei Kinga produkálja, aki Katicát, az öreglányt, a veterán nyelvújítót adja. Többek közt lila frizurája is jelzi, arra vágyik, hogy szeressék, hogy végre rátaláljon a szerelem. Dorottya is lehetne, de ő Katica, és nem is akármilyen. Vibrál, szenvedélyt gerjeszt maga körül, még akkor is, ha bántják, vagy tőrbe csalják. Mezei Kinga rengeteg színből, gesztusból, hiteles grimaszból keveri ki a figurát, jeleneteiben igazi, forró levegőjű színházat teremt.

Ez az előadás elsősorban szórakoztatni szeretne és ezt meg is teszi, de nem olcsón, hanem a maga nemében minőségi módon. A tapsrendben újra megkérdezik, hogy akarunk-e unatkozni. Persze, hogy nem, még mindig nem, szünettel csaknem két óra után sem. Erre megismétlik a finálét. A fátyol szétlebben, a vígjáték működik. Jobb pillanatainkban, ahogy azt az előadás meggyőzően sugallja, hihetünk még a szerelemben is.

Balogh Gyula

Képek: Zentai Magyar Kamaraszínház