Humor helyett látvány

Pintér Béla máig legsikeresebb tragikomikus kamaradarabjából, a Parasztoperából, nagyszabású tragédiát „celebrált” a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhelyi Néptáncműhely a 25. éves jubileumukra. Kiállítási tárgynak is beillő, többszintes, látványos díszlettel rukkoltak elő, és sikert arattak a kisvárdai fesztiválon, a Művelődési Központban.

Reveláció volt annak idején a Parasztopera bemutatója a Szkéné Színházban. Pintér összehordott benne „hetet-havat”, látszólag össze nem illő dolgokat olvasztott meglehetős érzékenységgel, rafinériával egybe, görög sorstragédiát ötvözött bohózati elemekkel, ordító harsányságot, költői elemeltséggel, bevaduló néptáncot metsző iróniával, hagyományt korszerűséggel, prózát olyan zenével, ami szirupos slágerelemeket éppúgy tartalmaz, mint klasszikus operai momentumokat. Darvas Benedek zenéje temérdek stílusjegyet magába „happol”. Ahogy a frenetikus színészi játék is ezt tette Pintér társulatában. Szilajul ropták a szereplők. Tánc közben simán énekeltek. A sok mozgástól felhevült testük segített abban, hogy akár mind felajzottabb állapotban szólaljanak meg, ha erre van szükség. Eljutottak a fizikai és lelki teljesítőképességük határáig. Bejátszották a kis teret. Az ujjmozdulataik, a szempillarezdülésük is jól látható volt. Dőltünk a röhögéstől és közben megrendültünk. Ritkamód széles volt a produkció érzelmi amplitúdója. Így volt ez akkor is, amikor Mohácsi János kaposvári egyetemisták vizsgaelőadásaként, majd a pécsi színházban is színre vitte a darabot, szintén, és nyilván nem véletlenül, stúdió körülmények között. Aztán beindult a Parasztopera „lavina”, mind többen játszották, eldöntve azt a vitát, hogy Pintér művei csak a saját társulatára érvényesek-e, vagy mások számára is fontossá válhatnak.

Pompázatos látvány Márton Erika többlépcsős, csaknem a teljes színpadot betöltő díszlete, mintha valódi földből formáltak volna hosszú, a magasba emelkedő lépcsőket, és beléjük ékelték a paraszti élet kellékeit. Kiállításon, önálló installációként is megállná a helyét. Díszletként nem mindig ennyire funkcionális. Legkevésbé arra alkalmas, amikor egy szűkös, szegény paraszti szobát kéne mutatnia legvégül, ahol az Apa pénzért megöli az Amerikából hazatérő fiát, aki szállásért kopogtat, és nem ismeri fel, mert hosszú idő óta nem látta az Anyával együtt. A gazdagságot, tágasságot sugalló díszlet kevéssé alkalmas a fojtott légkörű nincstelenség érzékeltetésére.

A színház rendszeresen együtt dolgozik az Udvarhelyi Néptánc Műhellyel, melynek tagjai a falu népét adva, a szituációk jelentős részében jelen vannak, és plusz lendületet, energiát visznek a produkcióba. A színészek viszont kevesebbet ropják, mint az általam látott Parasztopera-előadásokban, melyekben a szó, az ének és a tánc csaknem eggyé olvadt a játékukban. Ahogy a humor is eggyé olvadt a drámai pillanatokkal. Most a balladisztikus búskomorság, a tragédia felé billen a Györfi Csaba által rendezett, koreografált produkcióban. Egyszer nem fordul elő, hogy a közönség egésze nagyot röhögne, itt-ott fel-felnevetnek néhányan. Ez kevés, mert a darab lényege, hogy folyamatosan hidegből melegbe, tragédiából komédiába és visszaránt bennünket.

Imponálóan nagy munka, odaadás, tehetség, energia, pénz, paripa, fegyver van a Strausz Imre István zenei vezetésével megszületett előadásban. Jakab Tamás, Mezei Gabriella, Dunkler Róbert, Albert Orsolya, Veres Orsolya, Fincziski Andrea, Szűcs-Olcsváry Gellért, Barabás Árpád, Tóth Árpád szintúgy igencsak odateszik magukat. Kiváló az összmunka. Senki nem kíméli magát. Márton Erika jelmezei is látványosan hitelesek.

De az az érzésem, hogy a monumentalitástól kissé hígul Pintér tömören fejbekólintó szövege, az epésen lényegbe látó humor csak csírákban való megjelenésétől pedig egysíkúbbá válik a produkció, és a közlendőből is több minden elvész.

Bóta Gábor