Gyors az élet...

Szellemes szerepformálások, maníroktól mentes színpadi játék és figyelemre méltó zenei megoldások: a nagyváradi Szigligeti Színház Csárdáskirálynője, Novák Eszter rendezése nem véletlenül aratott állótapsos, zajos sikert a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján.

Amikor egy színház előveszi a Csárdáskirálynőt, igazgató, rendező és karmester egyaránt számos megoldandó kérdéssel szembesül: melyik kottaanyagot játsszák? Lesz-e elegendő zenész, aki megszólaltatja Kálmán Imre muzsikáját? Hogyan dolgozzák át a zenei anyagot? Akad-e primadonna és bonviván, akik képesek elénekelni a cseppet sem könnyű duetteket, együtteseket és szóló számokat? Találnak-e szubrettet és táncos komikust, akik ördöngös mozgásukkal lázba hozzák a közönséget? Miként szól majd az énekkar? S egyáltalán akarnak és tudnak-e újat mondani, hitelesen fogalmazni a Csárdáskirálynőn keresztül, ami immár több, mint száz éve a legnépszerűbb operettek egyike? Számos Csárdáskirálynőt volt szerencsém látni, mások mellett szegedit, debrecenit, miskolcit, veszprémit, kaposvárit, néhány pestit, franciát, szerbet, litvánt, norvégot, tegnap pedig a nagyváradit. Voltak köztük teljes tévedések és érvényes koncepciók úgyszintén, egy azonban számomra biztos: ma két magyar nyelvű Csárdáskirálynőt tartanak repertoáron, amivel érdemes foglalkozni, ezek Novák Eszter és Vidnyánszky Attila rendezései. 

A nagyváradi Szigligeti Színház előadásának nem lehet célja, hogy olyan magas zenei színvonalon szólaltassa meg a művet, mint például egy több évtizede zenés, vagy operatagozattal bíró, vagy az operett műfajával a mindennapokban, reggeltől estig foglalkozó társulat. Egészen egyszerűen más szemmel néz rá az ember, mást is keres benne. Az viszont lehet erős alkotói szándék, hogy felfejtse a zenei szövet esszenciáját. Egy tízegynéhány tagú zenekarban nem az érdekes, hogy minden hangszer és hangjegy pontosan megszólal-e, amit a zeneszerző papírra vetett, hanem az, hogy ami megszólal, az képviseli-e mindazt a szellemiséget, amit a komponista megálmodott. Hermann Szabolcs zenei vezető érdeme, hogy a lehetőségekhez képest mindent megtett ennek elérése érdekében, és elismerés illeti a zenekart és az énekkart, vagyis utóbbi esetében a Partiumi Keresztény Egyetem magánének szakát, hogy az előadás tanúsága szerint a karnagy partnereivé szegődtek. 

Néhány helyen olvasható, hogy Békeffy László és Kellér Dezső ötvenes években készült átiratát játssza a színház, ez azért mégsem igaz teljesen, példának okáért Cecília az 1992-es kaposvári Mohácsi-rendezés szövegét énekli, és a kollektív bokázások is mintha azt idéznék, és nem a Szinetár Miklós rendezésében látottakat. Utalásokat bőven találunk az előadásban, azonban mégiscsak azok a legérdekesebbek, amelyek Nagyvárad aranykorára hajaznak. Mert természetesen lehet műfaj- és társadalomkritikának is látni a sok-sok csálén is függő csillárt, azért a századforduló nagyváradi szecessziójában a város kávéházainak belső terei, az EMKE, a Royal, a Magyar Király, a Lloyd, akkori mércével mérve szinte szikráztak a fényben, a régi Sast pedig úgy bontották, hogy közben még orfeumi előadásokat tartottak benne, mintha a közönség és a fellépők így kérleltek volna: „–Csak még egy kicsit hadd játsszunk, csak egy percig hadd maradjunk gyerekek.” Mintha Szilvia is így érkezne meg a vurstli játékos falovacskáján, s mintha ezt kérnék az óarany és fekete kosztümök viselői is, mint megannyi éjszakai szentjánosbogár. 

S ha már a Békeffy-Kellér változatról esett szó, vigasztaló tudat, hogy Novák Eszter rendezésében a szereplők többsége nem akut pszichiátriai eset, ellenkezőleg, nagyon is emberként léteznek a színpadon. Az előadás külön erénye, hogy egyértelművé válik: itt a táncos komikus mozgatja végül a történet szálait, hiszen, ha nem „áltelefonál”, akkor a szereplők élete is máshogyan alakul. Novák Eszter letisztult, mégis jelentésgazdag rendezése minden nézőnek megadja a kapcsolódás lehetőségét. Aki csupán szórakozni vágyik, ugyanúgy élvezheti az előadást, mint aki késztetést érez arra, hogy kibontsa az előadás mélyebb rétegeit. A produkció nem kész válaszokat sulykol, hanem a személyes kérdések felvetését ajánlja a közönség számára, ettől többet pedig nem is kívánhatunk a nagyváradi Szigligeti Színház Csárdáskirálynőjétől.

Oláh Zsolt