„Ez a darab mindig a hatalmi gondolkodásnak a magját kérdőjelezi meg”

Keszég László színházi rendező már harmadjára rendezi Spiró György Árpád-ház című darabját. Legutóbb a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban alkalmazta színpadra, melynek bemutatójára 2024 márciusában került sor. Az előadásról, és annak előzményeiről a rendezővel beszélgettünk.

Először a Krétakörben 2006-ban rendezte meg az Árpád-házat. Ön szerint tizennyolc év távlatában mennyit változott a világ, és ez milyen változásokat okozott az újbóli rendezésnél?

Ez egy 1993-as darab, az író által kreált régies nyelven szól, azaz verbálisan egy érdekes kísérlet. Nagyon jól kell beszélni hozzá, a színészek szájába abszolút jól belerakható szöveg, tehát tudnak vele mit kezdeni, de azt tudni kell, hogy ez teljes mértékben verbális színház. Nagyon sok szereplőre írta a szerző, tehát az eredeti szövegben körülbelül hetven karakter van. Még egyetemista koromban találkoztam a drámával először, és nagyon megtetszett ez a kettőség, hogy teljesen hagyományos, és nagyon modern. Alapvetően azt gondolom, hogy a magyar kultúrának a legnagyobb vívmánya, és minden, ami igazán magas szintű, az ezt a kettősséget hordja magában. Ezt a darabot én úgy kezeltem a személyes kozmoszomban, hogy mindenképp az első tíz kedvenc művem között van. Amikor csak felfedezem, hogy olyan színészgárdával kerülök szembe, akik képesek verbálisan ezt a rétegét átadni, akkor elkezdem reklámozni. Nagyon hosszú, sok szál van benne, a Krétakörben tizenkét színész csinálta, a Hoppartban hét, s most pedig hat. Mivel nagyon nagy és terjedelmes a mű, szerintem abszolút nem összehasonlítható a három verzió. Mindig egy teljesen új darabot lehet belőle húzni. Teljes mértékben máshova helyeződtek a hangsúlyok mind a három találkozásom alkalmával.

Mivel a darab terjedelmessége miatt új drámákat lehet húzni belőle, ebben a legújabb adaptációban mi volt a kiindulási pont?

Enyedi Éva dramaturggal mindig azzal kezdjük a munkát, hogy a társulatot, a színész anyagot megismerjük. Mivel a Kosztolányisokat évek óta ismerjük, a hat emberen belül is a generációs különbséget próbáltuk meg figyelembe venni, és így kialakítani a szerepösszevonásokat. Az Árpád-házban két szereplőre van felhúzva a történet, tehát az ő sorsukat követjük végig generációkon át, mely négy évtizedet ölel át a magyar történelemből. Döbbenetes, hogy a szerző mindent leellenőrzött, tehát, ahogy mi is meghatároztuk a műfaját, ez valóban egy rendhagyó történelem óra. Ha az ember odafigyel, a történelmünket is megismerheti ebből.

Ön szerint miért izgalmas ez a darab egy mai néző számára?

Olyan hatalomtechnikáról, illetve arról a szűk embercsoportról szól, amely mindig magához ragadja valamilyen úton-módon a hatalmat, ezt nagyon erősen és görcsösen tartja, és szeretné magánál tudni minél hosszabb ideig. Ezért ez örökké aktuális. Valamint azért „A” kategóriás darab ez, mert nem olyan módon aktualizál, hogy csak és kizárólag erre a jelenre érvényes, hanem az plusz-mínusz húsz-harminc évre is, és ez az igazi ereje szerintem. Általánosságban az az elv, hogy mindig vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy jobban tudnak mindent a többieknél, és annyira erőszakosak, gátlástalanok, hogy magukhoz ragadják a hatalmat – na ez egy állandó probléma. Tehát ha valakinek baja van az Árpád-házzal, az a mindenkori hatalom, és az tökéletesen mindegy, hogy honnan, milyen irányból van a hatalom. Hisz a darab mindig a hatalmi gondolkodásnak a magját kérdőjelezi meg.

Milyen volt az előadás fogadtatása Szabadkán, és Ön szerint lehet-e különbség az ottani, és a kisvárdai befogadás között?

Nagyon jók voltak a visszajelzések, és engem is pozitívan meglepett, hogy milyen nyitott volt a közönség Szabadkán. Én azt hiszem, hogy a legnagyobb kihívás az az, hogy ez ennyire szövegcentrikus, és én ezt nagyon is szeretném, hogy ez ilyen legyen, tehát mindent a textusnak vetettünk alá. A nézői nyitottság az mindig jól jön, ez egyfajta - jó értelembe véve - bátorságot is ad, mely nemcsak egy, de több irányban is egyaránt hat.

Bánhidi Alexandra