Ugrás a fő tartalomra

"Az emberek vágynak a szépre”

Nem panaszkodhat beskatulyázásra Tasnádi-Sáhy Noémi, akit az utóbbi években a kisvárdai közönség láthatott a Lila ákácban Bizonyosnéként, Erdman Az öngyilkos című művében Maria Lukjanovna szerepében, a Figaro házasságának Gófnőjeként, ezúttal pedig az operettirodalom klasszikusában, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében alakítja Silviát, ahogy mondja, nem kis izgalommal.

Prózai szakon végeztem Kolozsváron, tehát az operettel nem volt szoros a viszonyom. Az első operettelőadásom a Sybill volt, ezt úgy öt évvel ezelőtt Tárnoki Márk rendezte nálunk. Zenés darabokban már játszottam korábban, de ez a műfaj nagyon elérhetetlennek tűnt számomra. Úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy ehhez borzasztó nagy szakmai tapasztalat, tudás kell, mindig úgy képzeltem el, hogy erre már az ember 19-20 éves korától készül, énektanárhoz jár. Nagyvárad egy operettrajongó város, és amikor Novák Eszternek eszébe jutott ez a darab, nagyon keményen készültünk rá. Brugós Anikó volt a korrepetitorunk, vendégként foglalkozott velünk Berecz Bea Budapestről, mindkettőjüknek nagyon-nagyon sokat köszönhetek, akárcsak Hermann Szabolcs karvezetőnek. Hatalmas falat volt ez, nem szoktam előadások előtt izgulni, de most mindig a torkomban dobog a szívem, és amíg nem jön ki az első hang, bizonytalanság van bennem, aztán lépésről lépésre csak összejön… Számomra ez az egész egy hatalmas nagy tanulóidőszak volt. Amennyire nem volt közöm az operetthez, most borzasztóan élvezem, hogy mindazt, amit tudok, beleültethetem ebbe az előadásba. Színészként működöm elsősorban benne, ezt tanácsolták is nekem, hogy közölni akarjak, és ne énekelni, ha sikerül elengednem magam, akkor nagyon jó érzés.

Hogyan tudja megszólítani a ma emberét ez a világ? Ebben az előadásban is vannak – mondjuk így – a műfajtól szokatlan megoldások.

Szerintem a rendező szépen betartja az operett szabályait, a jelenetek élnek, nagyon emberiek, és nagyon tud velük jönni a néző, ha 70 éves, akkor is, és ha 16 éves, akkor is. Kicsit féltünk, hogy a diákbérletek biztosan nem fognak megtelni, de nagyon szeretik. Nekem vannak olyan 22-23 éves ismerőseim, akik többször is megnézték. És a fiatal ismerős srác azt mondta, hogy na, erre anyukámat is elhozom. Megdöbbenten kérdeztem tőle: ez nektek bejön, ez mond valamit? Miért? Azt válaszolta, mert annyira szép. Kiderült, hogy az emberek – kortól függetlenül – vágynak a szépre. Vágynak a szerelemre. Nem beszélve arról, hogy a Csárdáskirálynő zenéje fantasztikus. Szerintem mindenki úgy megy haza, hogy még hetekig dúdolja magában ezeket a dallamokat. Az persze igaz, hogy a harmadik felvonást Kárpáti Péter átírta Novák Eszterrel, de szerintem szervesen illik az egészhez.

Az utóbbi évek fesztiváljain kiderült, nagyon sokféle műfajban jeleskedik a nagyváradi társulat, ez jó, vagy inkább nehézség egy színésznek?

Én nagyon szeretem. Igazából egy pár éve már nagyon próbálok tudatos lenni ebben is, a rendezők is szerencsére mindig mást várnak el tőlem, jó értelemben. Hát igen, más Szilviaként felmenni a színpadra, mint a Bányavakságban Iringóként bemenni a stúdióba… Az öngyilkost is nagyon-nagyon szerettem, az is teljesen másfajta munka volt, de úgy gondolom, mindig nyitottnak kell lenni, és ha ez megvan, akkor minden egyes szerep egy utazás az önismeret felé. Én többnyire nagyon sok kérdést teszek fel magamnak, sokszor megkérdőjelezem saját magamat, azt, hogy vajon képes vagyok-e egy-egy szerepet megvalósítani. De ezek a változatos munkák sokat segítenek abban, hogy megtaláljam az útjaimat. Az biztos, hogy ha valaki azt mondta volna nekem a főiskolán, hogy operettet fogsz énekelni Nagyváradon, akkor biztosan tiltakoztam volna. Most már bátrabban vágok bele ilyen kalandokba… Nagyvárad most nagyon sokrétű, sokféle előadásunk van, nagyon szeretjük az új stúdiónkat, de a zenés produkcióinkat is, mert szeretik az emberek. Az ember mégiscsak szórakozni jár a színházba, és ezt a szót valahogy sokszor félreértelmezzük. Az is része lehet, ha nagyon komoly témákat feszegetünk.

Mennyire fontos állomás Kisvárda, a fesztivál a társulat életében?

Nagyon fontos, minden évben itt vagyunk. Ez a tizedik évadom a színháznál, de azt hiszem, még nem hagytunk ki egy évet sem, hogy Kisvárdára jöjjünk. Most ez a mai előadás abból a szempontból is izgalmas lesz, hogy először játsszuk a saját színházunkon kívül, más körülmények között, mint otthon. Hősiesen küzdenek a díszletmunkásaink, próbálják ugyanazt a miliőt megteremteni, amit a saját színházunk ad. Úgy gondolom, nagyon izgalmas lesz a mai produkció. Legalábbis én már izgulok.

Ungvári Judit

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A Sopro nyerte a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiváljának fődíját

Kilenc napon át ismét Kisvárda lett a Kárpát-medence magyar színházi életének találkozóhelye. Június 26. és július 4. között rendezték meg a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválját, amely idén is a határon túli és az anyaországi magyar színházak legizgalmasabb előadásait, alkotóit és közönségét gyűjtötte egybe. A több évig tartó felújítás után idén ismét a Várszínpad is a fesztivál helyszínei közé tartozott. A három játszóhelyen – a Várszínpadon, a Zsinagógában és a Művelődési Központban – összesen 23 versenyelőadást láthatott a közönség. A fesztiválra 17 városból érkeztek társulatok: Aradról, Beregszászról, Budapestről, Debrecenből, Dunaújvárosból, Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról, Komáromból, Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Szabadkáról, Szatmárnémetiből, Szegedről, Székelyudvarhelyről, Temesvárról és Újvidékről. A versenyprogram átfogó képet adott a magyar nyelvű színház sokszínűségéről. Az idei versenyprogramban két színművészeti egyetem hallgatói is bem...

Ember az ember ellen

A kisvárdai fesztivál záróelőadásaként a Mohácsi János rendezésében készült Egy piaci nap című produkciót láthatta a közönség a Komáromi Jókai Színház előadásában. A történelmi eseményeket feldolgozó előadás nemcsak egy megrázó történetet állít színpadra, hanem húsbavágó őszinteségével a közösségi felelősség és az emlékezet kérdéseit is a néző elé tárja. A díszlet és a jelmezvilág hitelesen idézte meg a világháború utáni hangulatot. A zsákanyagból készült jelmezek érzékletesen jelenítették meg a korszak kényszerű újrahasznosítását és a hiánycikkek mindennapi tapasztalatát. A báljelenetben mindez tovább erősödik: a használati tárgyak jelmezzé válnak, úgy, mint a seprű vagy a lábasok. A díszlet egyszerű, mégis kifejező: a fából és vasból konstruált háttér jól érzékelteti a háborús állapotok nyers világát, miközben a tér szinte bezártságérzetet kelt a nézőben. Ez a szűk, lehatárolt színpadi világ azt is hangsúlyozza, hogy a történet egy zárt közösségen belül, annak belső feszültségei közö...

A „Santa Lolita" a részvétet a színpad fegyverévé teszi

Mi történik akkor, ha egy egész közösség nem hajlandó szembenézni saját bűneivel, ám bármikor készen áll kővel dobálni azt, aki ezt leleplezi? Ez a kérdés lebeg csendesen, mégis nyomasztóan a „Santa Lolita" egész előadása fölött, amelyet Kiliti Krisztián rendezett Laura Mañá forgatókönyve nyomán, és amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatott be a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja keretében. Az előadás nem csupán elmeséli a megbocsátásról és a képmutatásról szóló példázatot – szó szerint nagyító alá helyezi azt, egy szigorúan felépített színpadi konstrukcióban, ahol minden technikai részlet a kritikai gondolkodás fegyverévé válik. A Szőke Zsuzsi jegyezte scenográfia az első jele annak, hogy egy szinte zenei pontossággal megépített előadással van dolgunk. A templomi orgona rozsdás csövei uralják a játékteret, már az első pillanatoktól egy megromlott szakralitást sejtetve – egy erkölcsi intézményt, amely belülről rozsdásodott meg anélkül, hogy bárk...