Kérdi Antonio Salieri, II. József császár dédelgetett itáliai muzsikusa, mikor először hallja Mozart zenéjét... A közmegegyezés, miszerint Shaffer Amadeus című drámája a középszer elkeseredett viadala a tehetség ellen, még tartja magát ugyan, ám mintha jóval árnyaltabb képet mutatna. A szöveg látszólag könnyedén dekódolható rétegei az idő múlásával egyre sokrétűbb módon hatolnak egymásba, s ezzel plusz jelentéstartományokat kínálnak a mű mai színpadi változatainak. Minden eddiginél aktuálisabbra formálva példának okáért a kérdést, miszerint a tehetség, legyen bármily kiemelkedő, kimerülhet-e egy adott mű megalkotásában...
Lefejthető-e róla a való világában való eligazodás képessége...
Korunkban, mikor a tehetségnél fontosabbnak látszik a jelenlét, és annak folyamatos fenntartása, a Mozart zsenijét meg sem közelítő, ám magát elég jól pozicionáló „szintén zenész” Salieri komplexebb szimbolikát hordoz, mint húsz-harminc, akárhány évvel ezelőtt. Mikor az alkotás önmagáért való mivoltát fölváltotta egy bonyolultabb magatartásminta, a művészet világában való eligazodás kényszere, a pjúr érték meghatározása egyre több kétséget vet föl...
Akárhogy is, a Mozart vs. Salieri meccs egyre izgalmasabbá válik. Már csak azért is, mert a Salieri féle fogyasztható középszer bősz elszántságára a környező világ minden eddiginél fogékonyabb.
"Abban az évben, mikor elhagytam Itáliát, egy csodagyerek járta be Európát..."
Egy némiképp didaktikusra sikeredett kórussal kísérve játszódik le – a történet elején – a történet vége. A Csíki Játékszín előadásában a megtört, sorsába örgedett Antonio Salieri harminckét év távlatából, borotvával a kezében idézi fel a – köznapi mivoltában – tolerálhatatlan zseni, Wolfgang Amadeus Mozart ellen elkövetett bűneit.
Ahol pedig a borotva, ott megtörténhet bármi...
Kozma Attila Salierije mindenestül teszi magáévá a történetet. Bekebelezi. Mi több. Kettős tükörben mutatja. A három évtized távlatából visszaidézett múlt valóságát – egymást erősítő interferenciák módjára – színezik át Salierijének elszabadult, jelenkori érzelmei. Epikus "meséje" szenvedélyesen tárja elénk az eseményeket, annak az őrületig szított, tomboló gyűlöletnek az érzését, melyet a tahóságban is überelhetetlen zseni, Wolfgang Amadeus iránt érzett. Az iránt a rivális iránt, akit nem simán legyőzni akart, de egyenesen elpusztítani. Meggyőződése szerint ugyanis Amadeus átírt mindent, ami addig történt a zenében. Vagyis nem csupán világrengető zseni, de egyenesen az isteni szeretet egyik legfőbb kegyeltje. Belőle indul ki, vele kezdődik minden. A világ összes muzsikája. Ő a hangok között az első.
A, mint Amadeus...
És nem. Itt nem egy mindenre elszánt Salieri harcol Nagy Gellért gyermeteg lelkű, csupán a saját élvezetét hajhászó, a mindent elborító zene és a permanens üzekedés bűvkörében élő Mozartjával, hanem egy magába roskadt, a Jóisten különleges szeretetére áhítozó Salieri – önnönmagával. Nem a zseni történetét látjuk. A nem zseniét. Azét az alkotóét, aki képtelen leküzdeni a saját esendőségét. Mondhatni nem elég profi. Elragadják az emberi gyarlóság legrútabb démonai – a gyűlölet, az irigység, a rivális teljes megsemmisítésének a vágya. Mert nem elég nagy tehetség ahhoz, hogy indulatait az alkotásba ölje.
"Házasságtörés, zsarolás. Egyre mélyebbre és egyre mocskosabbra..."
A panoptikum, amely megnyílik körülötte a 18. század végi bécsi udvar jellegzetes figuráival, úgy mozog, ahogy ő diktálja. És az ő emlékei. Az önnön árnyékuk képében előtűnő nőalakokkal együtt... A Salieri féle mocskos manipulációkat szép lassan átlátó Tóth Jess formálta Constanze Weber, Mozart felesége; a másik asszony, Zsigmond Éva-Beáta Teresa Salierije, a napi harcokban edzett, elfásult művészfeleség; Tatár Zsuzsa Katherina Cavalierije, a primadonna, aki a mozarti végjátékban önnön sorsának lesz hallgatag áldozata...
"Szegénységbe kell taszítanom Mozartot. Ki kell éheztetnem az Istent......."Az ördögi terv, melyet Salieri oly jó érzékkel alkalmazott, Isten nevével löki a megsemmisülésbe a század zsenijét. S ahogy Kozma Attila egyre fojtogatóbb lelkiismeretfurdalással gyötört Salierijét a megidézett múltban végképp legyőzik elhatalmasodó sátáni ösztönei, úgy engedi át néhány – mindent elsöprő – pillanatra a történetet Nagy Gellért félelemtől reszkető, fájdalmaktól gyötört Mozartjának, a haldokló angyalnak, akit megcsúfolt zeneköltőként vet ki magából a világ, hogy műveit elorozva dorbéz tort üljön fölötte.
Shaffer ördögi dramarurgiával felépített műve a Romániában alkotó kolumbiai, Alejandro Duran színpadi munkájában olyan mélységekig jut, ami már túlmutat egy könnyed történelmi panoptikumon. Ami már nem a nyomorult középszer és az elpusztított zseni fátyoltáncba burkolt története, hanem valami újszerűen örökérvényű. Valami, ami az őrülten változó világ megváltoztathatatlanságáról szól. Hogy ebben a Mozart zenéjétől hangos ébrenlétben beteljesülhessen egy tán sosemvolt mozarti álom:
"...végül a közönségből megalkotni Istent"
Kállai Katalin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése