A, mint Amadeus...

"Mi ez a hang? Mi ez a vágyakozás a hangokban?"

Kérdi Antonio Salieri, II. József császár dédelgetett itáliai muzsikusa, mikor először hallja Mozart zenéjét... A közmegegyezés, miszerint Shaffer Amadeus című drámája a középszer elkeseredett viadala a tehetség ellen, még tartja magát ugyan, ám mintha jóval árnyaltabb képet mutatna. A szöveg látszólag könnyedén dekódolható rétegei az idő múlásával egyre sokrétűbb módon hatolnak egymásba, s ezzel plusz jelentéstartományokat kínálnak a mű mai színpadi változatainak. Minden eddiginél aktuálisabbra formálva példának okáért a kérdést, miszerint a tehetség, legyen bármily kiemelkedő, kimerülhet-e egy adott mű megalkotásában...

Lefejthető-e róla a való világában való eligazodás képessége...

Korunkban, mikor a tehetségnél fontosabbnak látszik a jelenlét, és annak folyamatos fenntartása, a Mozart zsenijét meg sem közelítő, ám magát elég jól pozicionáló „szintén zenész” Salieri komplexebb szimbolikát hordoz, mint húsz-harminc, akárhány évvel ezelőtt. Mikor az alkotás önmagáért való mivoltát fölváltotta egy bonyolultabb magatartásminta, a művészet világában való eligazodás kényszere, a pjúr érték meghatározása egyre több kétséget vet föl...

Akárhogy is, a Mozart vs. Salieri meccs egyre izgalmasabbá válik. Már csak azért is, mert a Salieri féle fogyasztható középszer bősz elszántságára a környező világ minden eddiginél fogékonyabb.

"Abban az évben, mikor elhagytam Itáliát, egy csodagyerek járta be Európát..."

Egy némiképp didaktikusra sikeredett kórussal kísérve játszódik le – a történet elején – a történet vége. A Csíki Játékszín előadásában a megtört, sorsába örgedett Antonio Salieri harminckét év távlatából, borotvával a kezében idézi fel a – köznapi mivoltában – tolerálhatatlan zseni, Wolfgang Amadeus Mozart ellen elkövetett bűneit.

Ahol pedig a borotva, ott megtörténhet bármi...

Kozma Attila Salierije mindenestül teszi magáévá a történetet. Bekebelezi. Mi több. Kettős tükörben mutatja. A három évtized távlatából visszaidézett múlt valóságát – egymást erősítő interferenciák módjára – színezik át Salierijének elszabadult, jelenkori érzelmei. Epikus "meséje" szenvedélyesen tárja elénk az eseményeket, annak az őrületig szított, tomboló gyűlöletnek az érzését, melyet a tahóságban is überelhetetlen zseni, Wolfgang Amadeus iránt érzett. Az iránt a rivális iránt, akit nem simán legyőzni akart, de egyenesen elpusztítani. Meggyőződése szerint ugyanis Amadeus átírt mindent, ami addig történt a zenében. Vagyis nem csupán világrengető zseni, de egyenesen az isteni szeretet egyik legfőbb kegyeltje. Belőle indul ki, vele kezdődik minden. A világ összes muzsikája. Ő a hangok között az első.

A, mint Amadeus...

És nem. Itt nem egy mindenre elszánt Salieri harcol Nagy Gellért gyermeteg lelkű, csupán a saját élvezetét hajhászó, a mindent elborító zene és a permanens üzekedés bűvkörében élő Mozartjával, hanem egy magába roskadt, a Jóisten különleges szeretetére áhítozó Salieri – önnönmagával. Nem a zseni történetét látjuk. A nem zseniét. Azét az alkotóét, aki képtelen leküzdeni a saját esendőségét. Mondhatni nem elég profi. Elragadják az emberi gyarlóság legrútabb démonai – a gyűlölet, az irigység, a rivális teljes megsemmisítésének a vágya. Mert nem elég nagy tehetség ahhoz, hogy indulatait az alkotásba ölje.

"Házasságtörés, zsarolás. Egyre mélyebbre és egyre mocskosabbra..."

A panoptikum, amely megnyílik körülötte a 18. század végi bécsi udvar jellegzetes figuráival, úgy mozog, ahogy ő diktálja. És az ő emlékei. Az önnön árnyékuk képében előtűnő nőalakokkal együtt... A Salieri féle mocskos manipulációkat szép lassan átlátó Tóth Jess formálta Constanze Weber, Mozart felesége; a másik asszony, Zsigmond Éva-Beáta Teresa Salierije, a napi harcokban edzett, elfásult művészfeleség; Tatár Zsuzsa Katherina Cavalierije, a primadonna, aki a mozarti végjátékban önnön sorsának lesz hallgatag áldozata...

Ők azok a nőfigurák, akik Salieri emlékei közül előbújva festik színesre a történet és a bukott szerelmek hátterét. A történetet, amelyet Puskás László súlytalannak látszó II. Józsefjének súlyos jelenléte kísér. S miközben Fülöp Zoltán van Swieten bárójának elsöprő komolysága, Vass Csaba Rosenberg grófjával az oldalán, érezhető társadalmi közeget teremt az összeomlással terhelt mozarti sorskönyvnek, Fekete Bernadetta és Borsos Tamás narratív figurái teszik láthatóvá a sztori kulisszák mögött zajló fordulatait.

"Szegénységbe kell taszítanom Mozartot. Ki kell éheztetnem az Istent......."Az ördögi terv, melyet Salieri oly jó érzékkel alkalmazott, Isten nevével löki a megsemmisülésbe a század zsenijét. S ahogy Kozma Attila egyre fojtogatóbb lelkiismeretfurdalással gyötört Salierijét a megidézett múltban végképp legyőzik elhatalmasodó sátáni ösztönei, úgy engedi át néhány – mindent elsöprő – pillanatra a történetet Nagy Gellért félelemtől reszkető, fájdalmaktól gyötört Mozartjának, a haldokló angyalnak, akit megcsúfolt zeneköltőként vet ki magából a világ, hogy műveit elorozva dorbéz tort üljön fölötte.

Shaffer ördögi dramarurgiával felépített műve a Romániában alkotó kolumbiai, Alejandro Duran színpadi munkájában olyan mélységekig jut, ami már túlmutat egy könnyed történelmi panoptikumon. Ami már nem a nyomorult középszer és az elpusztított zseni fátyoltáncba burkolt története, hanem valami újszerűen örökérvényű. Valami, ami az őrülten változó világ megváltoztathatatlanságáról szól. Hogy ebben a Mozart zenéjétől hangos ébrenlétben beteljesülhessen egy tán sosemvolt mozarti álom:

"...végül a közönségből megalkotni Istent"

Kállai Katalin